“ Vannak különféle babonák a népben :
Egyik azt hiszi, hogy azért van szárazság.
Mert a boszorkány mind eladta az esőt,
S az esőkulcsot ott hordja a fülében.

Másutt meg azt hiszik, vámpyrok járnak fel
Puszta temetőből ; megrontják a felhőt;
Azoknak egyenkint fejket elvágják,
A míg csak közülök egy a földre feljön.

Van, a ki azt hiszi, hogy faültetéssel
Lehetne segitni ezen a nagy bajon ;
Más meg, hogy mióta Tiszát szabályoznak,
Azóta nem terem kákát és sást Bajom.

No én a babonát mindenkép tisztelem ;
Hanem én nekem is meg van a babonám:
Én tudom legjobban, mi rontja vetésem
S mióta szárad ki tőbül a gabonám?

Ez a sok esernyő! ménykü . . . majd mit mondok,
Ettül nem eshetik, pedig lóg már sokszor ;
De hogyha meglát egy paruplit a felhő,
Azt hiszi, hogy ide talált jönni rosszkor.

Az ég nekünk szánta az Isten áldását,
S ezek nemhogy húznák az égből lefelé,
De még visszatartják ! óh hogy – majd megmondtam,
Hogy mik és hányrétben csapkodjanak belé! ”

/Mi okozza a szárazságot ?/

“Kedves drága barátom Reményi,
Kinek bár elismervék erényi,
Még is meghiusultak reményi,
Mivel a tens közönség merényi
Miatt megromlának nyereményi;
Mert azt sok ember fel nem éri,
Hogy a tapson kívül kell kenyér is.
Alólírt mindazonáltal reményli,
Ujra fölléptét ismét megérni,
S aztán még sokáig: «remain-y! » “

/Reményihez/

Reményi = Reményi Ede hegedűművész
remain-y = maradj itt (angol)

“Iskolakerülő és csavargó,
Ruharéz, pákosztos, betyár”

/Megintés/

ruharéz (ruharézma, ruharézmán) = ruhát szaggató
pákosztos = torkoskodó, fegyelmezetlen

“Egyszerre kezdénk építtetni
Egy templomot, ők is, mi is,
Az övéké rég készen áll már,
Mienknek még teteje nincs.

Hogyan maradhatánk mi így el?
Ok arra lehet nagyon sok,
Azt a hitelezők építék,
Emezt pedig az adósok.”

/ A pesti zsinagóga /

"Hajdan tarfejeket szeldeltek apáink,
Most mink dinnyéket kaszabolni ragadjuk a – bicskát.
Vágni ez is jó tán? vérbéle van ennek is egyszer!
És a pusztítás ebben háromszoros édes!

Boldog a hon, melynek dinnyéje van ennyi halommal;
Cantaloup és ananász, görög és más nemzeti dinnyék.
Magjaikat külföld termé, de gyümölcse magyar lett.
És magyar ínyeknek szolgál kedves csemegéül.

Üdv neked óh dinnyész! föld első vegytani bölcse,
A ki a zord trágyát finom illatszerre varázsolod.
Őrizzen meg az ég a ragyától és a vakandtól,
Nyári esőzéstől, zivatartól, földi kukacztól;
S szent Lőrincz védnök legyen hozzád hosszú kegyelmü."

/A dinnyeverseny/

“háta mögött mindenki Spongya Marczinak nevezte; levén az a viszony közötte és a bor között, a mi a szivacs és a víz között szokott lenni.”

/A szegénység útja/

“A teremtő a gömbölyűség architecturáját alkalmazta rajta.”

/A szegénység útja/

“A csábítás plebejus bűn; igazi aristocrata csak válogat és fizet, vagy nehezebb esetekben erőszakkal ragad el s verekedik vagy fizet. Csalni, lopni a szerelmet csak a pimasznak való.”

/A szegénység útja/

“A fukarság ösztöne rendesen át szokott ugrani egy nemzedéket; a nagyapától csak az unokák öröklik azt. Az apa gondoskodik róla, hogy kénytelenek legyenek «ez» öröklésre.”

/A szegénység útja/

“Szerelem nélkül csak ketten tudnak teremteni: isten és az ázalag. A mindenség és a semmiség urai.”

/A csigák regénye/

„Mindenki ismeri azt a kerti csigabigát, ami úton, útfélen mászkál; a lassúság és a postai közlekedés jelképe.”

/A csigák regénye/

„Ki a tenger alatti költő?
Azt a szárazföldi költők maguk megmondják, a midőn egymás munkáit – és néha a saját magukét is – gyöngyöknek nevezik.
A ki az igazi gyöngyöket készíti, az az igazi költő; és annak a neve Meleagrina margaritifera; gyöngytermő gyöngyér.”

/A csigák regénye/

„A meduza phosphorescens világa oly erős, hogy ha darabokba tépik s a tengerbe hajítják, egyes darabjai mint hulló tűzsziporkák szállnak a mélybe alá, s ha vizet öntenek a kifogott meduzára, annak a cseppjei, mint gyémántdarabok sziporkáznak szerte szét róla; s a ki abba a vízbe dugja a kezét, melyben sokáig álltak, a keze, mintha ezüsttel volna bevonva, úgy világít.

Ezek a tenger lámpásai.”

/A csigák regénye/

“Testvéreik a kalappuhányok, a vízben libegő minden színű harangok, diadémok, koronák, miknek lecsüngő lánczai mintha virágfüzérek, gabonakalászok volnának, pedig fogócsápok.”

/A csigák regénye/

“Hogy a samaritánus betük ott vannak az irástudó czövek csigaházán; arról mindenki szemeivel meggyőződhetik a legelső természettani muzeumban; hanem a csigát hegyével lefelé kell fordítani, minthogy tudvalevő dolog, hogy a csigák mind balról jobbra csavarodnak kifelé (egy pár hitszegő fajt kivéve), s így az irást jobbról balra kell nézni, mivel hogy az keleti nyelv.”

/A csigák regénye/

“De nem csak több ezeréves halottaik, hanem több ezer éves élőik is vannak a csigáknak.

Négy év előtt, mikor Északamerikában az Erie szabályozásánál egy árkot ástak, Utica város alatt a munkások 49 lábnyi mélységben a holt földek alatt egy egész réteg csigacsoportot találtak, az «unio purpurea» fajából, mely még élt, a vízben kinyitotta csészéit és mozgott. A munkások többet megsütöttek belőle és megették. Jó lehetett. Az özönvízből fennmaradt csemege! ”

/A csigák regénye/

“Ki a legrégibb úr a földön?

A csiga.

Ő élt, mikor még senki sem élt a földön. Rettenetes nagy joga van ehhez a földhöz.”

/A csigák regénye/

“A léggömb egy lopótök alakú selyem lapda, melynek aláfelé fordított szája mindig nyitva van. Megtölteni nem könenynyel szoktuk, azért, mert a köneny keresztülszivárogna még a gyantás selymen is, hanem világítógázzal.
Világítógázt minden nagyvárosban lehet kapni, tehát az újra megtöltés is könnyű, míg a könenyt nagy költséggel és előkészülettel tudnánk csak előállítani.”

/Két léghajós/

köneny = hidrogén

"Hévmérőnk e perczben 3 fokot mutat a zéruson alól. [...]
A hygrometer megszünik működni. E magasságban semmi nedv, pára nincsen többé. [...]
Az ózon nyolcz fokot mutatott a papiron. [...]
4500 méter magasan voltunk ekkor. [...]
A villám kerüli léggömbünket, gyantás selyemből van az. Hanem delejtűnk összezavarodik a villanyosság miatt s nem tudjuk többé jelezni az irányt, a melyben haladunk. [...]
Valami kellemes lanyhaság áll be a légben. A megdörzsölt phosphor fényénél légmérőnkön +4-et tudunk észlelni."

/Két léghajós/

“Hát hiszen, melyik asszonyt nem verték meg soha? Nálunk ez a szokás. A lengyel paraszt addig le sem hagyja ülni a feleségét a háznál esküvő után, a míg meg nem verte. Nem is hiszi el az asszony, hogy szereti az ura igazán, ha meg nem verte. A szegény ember megveri a feleségét ostornyéllel vagy somfa-bottal, a mit kap; a gróf pedig aranygombos czukornáddal. No hát kivánhat valaki czukornádnál valami jobbat.

– Az igaz, hogy ha kávéfával, vagy teafával verné meg, az még rosszabb volna, mert az tüskés.”

/Az ehető drágakő/

“Mert hát, uram, onnan ered minden baj a világon, hogy nem jó az asszonynak mindent tudni. Voltaképen semmit se kellene az asszonyoknak tudni; se írni, se olvasni. A parasztnak úgy sem használ az semmit, az úri nő meg tartson magának diákot, a ki felolvasson  neki olyan könyvekből, a miket a gyóntatója helybenhagyott; annak diktálhat is levelet, ha szükség van rá, s ha azt a gyóntatója elolvasta és helyesnek találta, el is küldheti.
Az asszonynak csak annyit kellene tudni, hogy a férjének engedelmeskedjék, hogy szépen fel tudjon öltözni, hogy a háznál minden rendben legyen, hogy az ebéd idején elkészüljön, a leves meg ne kozmásodjék. Tudjon egy kicsit hárfázni is, ha uriasszony, vagy cziterálni, ha szegény; hímet varrni, ha dáma; zsákot foltozni, ha menyecske; járjon a templomba szorgalmasan, tudja könyv nélkül a miatyánkot, a hiszekegyet, meg az üdvözletet. Értsen a természettudományból annyit, a mennyi a csirkeköltetéshez szükséges és a chemiából, a mennyi a május hurka elkészítéséhez kívánatos; legyen annyi algebrája, hogy a rovást össze tudja számítani; tudjon annyi geográfiát, hogy betaláljon a városba hetivásárra; kedvelje az archaeologiát úgy, hogy az ős anyja ruháit megbecsülje s a divaton ne kapjon; a mechanikai gépek közül alaposan tanulja ki a kerekes guzsalyt, meg a motollát; ha a botanika kell neki ott a virágos kert, meg a káposztás kert; az orvosi tudományhoz, a míg fiatal, úgy sincs semmi köze. Fiatal asszonynak nem szabad betegnek lenni, vagy ha beteg, nem illik róla panaszkodni; mert mindjárt mást gondolnak; ha pedig megvénül, úgy is tudja magától a kuruzsolást, kancsérolást. A titkos tudományokból bírja az arkánumokat, hogy mit kell a hizó disznónak adni, mikor nem akar enni s mitől lesz a ludnak kövér mája; mit kell a földi bodzával mívelni, hogy a férgek kihulljanak a házi állatokból? s a meteorologiából tanuljon meg annyit, hogy mikor a pókok hálót fonnak a szabadban, akkor hozzá lehet fogni a nagy szapuláshoz, mert tartós jó idő lesz.
A mi pedig a magas politikát, a férfiak dolgát illeti, ott «a te neved: halgass!» ”

/Az ehető drágakő/

“Csak egy van ilyen a földön: a só.
Legdrágább köve az élő világnak.
Ha cserélnünk kellene, s azt mondanák, vagy ezt, vagy a többit! vissza hajigálnók a földüreg sötétségeibe a gyémántot, a korund minden faját s megtartanók a sót.
A só nélkül nincsen élet.
Ez a szép hölgy arczán a pír, ez a férfi izmaiban az erő. A só nélkül nincs szerelem, nincs küzdelem. A só az a mi a napsugár.
Ha a só elveszne a földről, kihalna utána az emberiség sóéhhalálban.”

/Az ehető drágakő/

korund = a gyémánt után a legbecsesebb drágakő, mely rubin és zafir néven is szerepel

“Petőfi szinész akart lenni, én festő; egy harmadik múzsa megfogta kezeinket s elvezetett pályáinkról más világokba.”

/Petőfi mint szinész/

“Két dolgot nem hallottam Petőfitől soha: kérni valamit és panaszkodni valamiről.”

/Petőfi mint szinész/

“Petőfi másnap egész gavallérnak öltözve áll be hozzám. Csinos violaszín frakk volt rajta, sárga gombokkal, melyek mindegyikén más alakú állatfej pompázott. Ez volt az egyetlen és utolsó frakk a világon, a mely Petőfi testét érintette; ebben festettem le őt miniature-képben olajba.”

/Petőfi mint szinész/

“De hát magyarázzuk meg azt is, hogy mi volt az a képzőtársulat?

Ez a felsőbb iskolai fiatalságból alakult egylet volt, Tarczy Lajos tanár választott elnök alatt, melynek gyülésén a tagok irodalmi műveiket olvasták fel, novellákat, verseket, essayket, politikai és tudományos értekezéseket, a szavaltak verset és prózát s azután rögtön megbirálták a hallottakat kölcsönösen. A mely felolvasott mű kiállta a birálatot, az felvétetett a társulat Érdemkönyvébe. (Ez volt a föladat: a birálathoz hozzászoktatni egymást.) Majd jutalmakat tűztek ki pályaművekre; akademikus tudósokat kértek föl a pályadíj odaítélésére s még fényes zsebkönyvet is adtak ki Tavasz czím alatt. Ebben jelent meg Petőfinek is, nekem is, a legelső nyomtatott munkánk.”

/Petőfi mint szinész/

“Az 1849-ik év eleje aztán ezt az utolsó pislogó lángot is elfújta s Magyarországnak nem volt irodalma többé. Küldetését bevégezte ez irodalom; mehetett meghalni. Nem akarom elmondani itt, hogy mi lett a szétzüllött költő-csoportból. Az nagyon hosszú volna, és nagyon szomorú. [...]

Volt pedig abban az időben Magyarországnak két politikai lapja és egy szépirodalmi lapja; azoknak is parányi közönsége; írói bujdosásban, számkivetésben, emberektől üldöztetve vagy a föld alatt; az élők bénult kedéllyel, vesztett reménnyel, Istentől és az egész világtól elhagyatva, csak keblök ihletétől nem.
És mégis újra kezdtük a szétzúzott művet.
És mégis… és mégis mozog a föld!”

/Az én kortársaim/

“S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé; toll nélkül nem járt senki az utcán, nemzeti színű csillagnak pedig mindenki keblén kellett lenni, akinek gyöngéd összeköttetései voltak, annak a nemzeti címer hímezve a kokárda közepére. Nekem volt egy ötszínű is, veres, zöld, fehér, kék és aranyszínű, az utóbbiak az erdélyi uniót jelképezvén. ”

/Az én kortársaim/

“ekkor azt mondám Petőfinek: Barátom, a vasvilla ellenünk fordult, itt nem rendezünk többé tollal és parapléval, ide kard kell.
És aztán kötöttünk kardot.
Karddal járt minden ember az utcán, a diákok az iskolába, a színészek a próbára. Vendéglőbe, kávéházba, mindenüvé magunkkal vittük a kardot. Petőfinek volt egy olyan széles pallosa, amivel sétálni szokott, hogy azt már guillotine-nak csúfolták. [...]
Utóbb puskát is akasztottunk a nyakunkba, anélkül reggelizni sem ment az ember.”

/Az én kortársaim/

paraplé = esernyő

“Ekkor írt Petőfi egy verset, mely e sorokkal kezdődik:
   Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
   Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok?
végződik pedig így:
   Vasvillára velök, aztán szemétre!
   Ott egyék őket kutyáink ebédre!

S ami a kettő között esett, az valami irtózatos démoni költészet! Pokol sötétjén átvillámló pokoli tűzsugarak!
Mikor ezt a verset az írói körben, az úgynevezett közvélemény asztalánál felolvasá Petőfi, én azt mondám neki: „Égesd el ezt a verset!”
Ő szemembe nézett egy percig, gondolkozott. Nem volt szokása soha megbánni, amit tett, kitörülni, amit leírt: hanem ekkor fogta ezt a lapot, a lámpa fölé tartá, s a rettentő költemény lobbot vetett.

De azért nem veszett el nyomtalanul. Valaki a jelenvoltak közül megírta azt Pozsonyba, ami emlékében ragadt belőle, s ott egyszerre elterjedt az a hír, hogy Petőfi negyvenezer fegyveres pór élén áll a Rákoson s Dózsa Györgyöt utánozni készül.
E remegés órájában lép be Széchenyi István az egybegyűlt főurak közé, s e szavakkal kezdi üdvözletét:
„Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?”
A főrendek még aznap egy szó ellenvetés nélkül elfogadták a követi tábla határozatait.

Hanem Petőfi verse után sokat kutattak még. Egyszer Kuthy is odajött hozzá s össze-visszahányta Petőfi iratait, s nagyon példálózott a versre, de nem tudhatott ki semmit. Az meg volt semmisítve. Még Petőfi hagyatékában sem található fel; egyedül Sükei tudta, ki egy hallásra megtanulta azt, ő pedig meghalt.”

/Az én kortársaim/

Petőfi Sándor: A mágnásokhoz

Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a nyakatok?
Uj divatu nyakravaló készül most
Számotokra… nem czifra, de jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket,
Hogy irántunk emberiek legyetek,
Vegyetek be az emberek sorába?...
Rimánkodott a szegény nép, s hiába.

Állatoknak tartottátok a népet;
Hátha most mint állat fizet néktek?
Ha megrohan mint vadállat bennetek,
S körmét, fogát véretekkel festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból, milljomok!
Kaszát, ásót. Vasvillát fogjatok!
Az alkalom maga magát kinálja,
Ütött a bosszuállás órája!

Ezer évig híztak rajtunk az urak,
Most rajtatok a mi kutyáink hízzanak!
Vasvillára velök, aztán szemétre,
Ott egyék a kutyák őket ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak, megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk;
Isten után a legszentebb a nép neve:
Feleljünk meg becsülettel nékie.

Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk,
S örömében mindenható kezével
Fejeinkre örök áldást tetézzen.

Felejtsük az ezer éves kínokat,
Ha az úr most testvérének befogad;
Ha elveti kevélységét, czímerit,
S teljes egyenlőségünket elismeri.

Nemes urak, ha akartok, jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak,
Szüksége van mindnyájunkra a hazának.

Nem érünk rá várakozni, szaporán,
Ma jókor van, holnap késő lesz talán,
Ha bennünket még mostan is megvettek,

Az úr isten kegyelmezzen ti nektek!

1848