"Az a homok, mit e levélre hintek,
Még Angliának földe: - e papír,
Mint rongy, e népnek testiről szakadt le:
S az a pecsét, melyet reá ütök,
Britanniának ősi czímere.
Ez a levél rá fog kiáltani,
Ha ellenségnek adja el magát:
Angol hazáját tán gyűlölheti,
De el nem árulhatja azt soha!"

/Milton/

"Egy Isten él, kit minden nép imád,
S ki jól imádja, annak éltet ád.
Ez Istent másutt is jól ismerik
A Kárpátoktól le a tengerig -
Ez Isten, ki megtörte fegyvered,
Nálunk is Isten: - a honszeretet."

/Apotheosis/ 

"Alszol-e még öregem?
Nincs már magyar nemzet a földön!"

/Petőfi ébresztő/ 

"…
Eszeveszett idők járnak,
A koszorus fő most szégyen;
Villámvonzó a borostyán,
Azt mesélik róla régen.

Nincsen már többé dicsőség,
A gyáváké most az érdem;
Az erény most szennyesben jár,
S a bűn jár fényes fehérben.
Sebet hoz magának a hős,
Az áruló rendcsillagot,
Azt gúnyolják, ezt üdvözlik
Csuszómászó országnagyok.

Nincs már többé szabad nemzet,
Csak egymásra törő csordák,
A kik egymás szabadságát
Parancsszóra eltiporják;
A kik saját lánczaiknak
Hogy ne hallják a csörgésit,
Zsolozsmáikal üdvözlik
Testvérnépek temetésit.

Nincs már többé vallás; - nem az
Történik mit az ég rendelt;
Nem tisztelnek láthatatlant,
Nem imádnak itt: csak embert.
Embert, ki a földet bírja,
Ki e világon hatalmas,
Ki nem utal fel az égre;
De megfizet, úgy jutalmaz.

Nincs már haza; - darab föld az,
Mit az egyik vérrel öntöz,
S öntöz nehéz verítékkel
Lelánczolva a göröngyhöz;
A másik meg arat rajta,
Maga számára asztagot,
Föld, mit ura kedve szerint,
Elád, elveszt, elosztogat.

[…]
S a midőn a szabad szellem
Lánczaitól megmenekszik,
Fogjuk mi is énekelni:
Garibaldi resurrexit."

/Garibaldi/

"Kincs a gyermek ifju szive!
Nemzet kincse van azokban;
Örökünk, mit egy ivadék
A másikra épen hoz át:
Tanítsátok meg szeretni,
Gyermekiteknek a hazát
Nemzetem gazdaszszonyai."

/A nemzet gazdaszszonyaihoz/

"Tehát mind mondám, csúnya világ volt idebenn egész 1825-ig.
Ekkor bátorkodtam én születni.
Nem február 19-ikén, mint biografusaim állítják, hanem 21-ikén.

[…]
Utoljára lép oda a városbiró, tekintetes Amtman József uram. […]
Az pedig előhúz a belső zsebéből egy nagy pecsétes levelet, s azt teszi le az uj honpolgár vánkosára.
'Én pedig ezt hoztam ajándékul a kis fiucskának.'
Az apám átvette. Kibontja, elolvassa. Az a helytartótanácsnak a decretuma de dato 1825. Vigesima prima Februarii ( az én születésem napja), a melyben megparancsoltatik a magyarhoni királyi városoknak, hogy a naptól kezdve minden intimatumaikat, számadásaikat magyar nyelven intézzék az ő felsőbbségeikhez.
Ez volt az első megvillámlása az ujralobbant nemzeti lángnak jó Magyarországon.
Az én jó apámnak a könny kicsordult a szeméből e drága okirat elolvasására.
Tehát szabad magyarnak lennünk!
Ez volt az a koralkotó fordulat, mely véletlenül a sors intézéséből épen összeesett az én keresztelőmmel.

Bizony mondom, hogy buzgó kereszténnyé a tisztes ősz pap keresztvízzel avatott fel: de hazafivá az apám örömkönnyei kereszteltek meg."

/Hogy kezdődött ez a dolog?/

"Aztán meg 1853 volt az idő! Értitek, mi az? Nem volt haza. Nem volt menyország. Nem volt Európa. Nem volt magyarok istene. Hit, remény, szeretet? Mind holt szavak!"

/Astral-szellemek/

"[Árpád]
Magyarok Istene! Kit mindenütt látunk,
Égben, földben, vizben, kezed munkáiban,
Töltsd ki a te lelked erre a nemzetre!
Századok százada lássa virágzását,
A hányszor elbukik, annyiszor támaszd fel.
Védd meg ellenségtől, védd meg önmagától!
Takard be mennyeddel, földét gazdagítsd meg!
Árpád dicső törzsét örökítsd meg rajta.
Mig világ világ lesz, mig magyar magyar lesz,
Uralkodjék benne időtlen időkig."

/Levente/

"[Levente]
Ott azon a tetőn egy várat emeltünk,
Erős czölöpvárat, mint hajdan a győrök.
Őrzi a bérckaput, a melyen bejöttünk.
Mindent általhoztunk, szekerekre raktunk,
Semmit a mienkből kinn nem felejtettünk,
Asszony, gyerek, jobbágy s meg a nyájak, csordák,
Mind átkeltek velünk. Hidd el, nagy munka volt.
Annak emlékére 'Munkás'-nak nevezzük
Ezt az új hazában legelső várunkat."

/Levente/

"[Árpád]
Édes hazám! Leendő szép hazám!
Te érted én, íme, megáldozom
Agg ősz apám és deli négy fiam!
Vajha megáldanák négy sarkaid
Ez áldozatok drága hamvai!
Im, égnek szórlak új hazámnak földje!
Csókold meg a napot, és vissza úgy
Szállj a fejünkre, és úgy hozd az áldást
Onnan magasból, bolygó nemzetemre."

/Levente/

"Kedves öcsém, beszéljünk most a dinnyékről. Nézd azt a szép kantalupot, azzal a márványos héjával, azokkal a mély vágányú gerezdekkel. Valóságos versailles-i fajta. Mikor megérik, olyan illata van, hogy betölti az egész házat; s olyan az íze, mint a nádméz. Ha egy egészet megeszel magad, az sem árt meg. De próbálj belőle csak egy falatot lenyelni, mikor még éretlen, hát nemcsak az, hogy keserű lesz tőle a szád, de olyan nyavalyássá leszesz tőle, hogy megihatod utána az egész „diákkonyhát”.
Látod, ilyen a szabadság is. Ha megérik egyszer, maga a termesztő, a kertész fogja azt felszeldelni, s cintányéron kínálja meg vele a népet: itt van, tessék, neked termesztettem – de amíg éretlen, ne lékeljétek meg, mert a dinnye is elromlik, meg az is megromlik, aki megkóstolja. Tudom, tudom, hogy mit akarsz erre mondani: hogy de bizony lehet a dinnyét is kényszeríteni, hogy korábban érjék, mint az Isten elhozza rá a maga Lőrinc-napját; van melegágy meg üvegharang. No, hát ilyen melegágyban, üvegharangban érett dinnyéi vagytok ti a mai kornak, te meg a többi filozóf, filantróp kozmopolita barátaid. De hát ugyan ki győzne az egész ország alá melegágyat rakni, s üvegharangot borítani rá? Várjátok meg, míg elhozza az úr a kánikulát. Akkor magátul megjön az ígért idő, hogy minden ember egyforma igazságot kap. "

/Rab Ráby/