"A Konkolyék tót juhászának apró gyerekei voltak, akikkel különös módon rokonszenvezett s akikről rövid idő alatt annyi sok tót szó ragadt rá - hogy abból harminc-negyven év múlva is jutott Tallérossy Zebulonnak. Ha akkor nincs meg a Jankó meg a kis Ancsurka Konkolyéknál, Mindenváró Ádám talán sohase kapta volna azt a sok bohókás vidám levelet az ő furcsán mókázó barátjától."
/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/
"A pár kétségkívül nem volt összeillő, ha elütő tulajdonaikat tekintjük. Jókay méla, ábrándozó, engedékeny természetű, minden benyomásnak engedő, kevés szavú, óvatos ítéletű, habozó, Pulay kisasszony ellenben határozott, önállóságra törekvő, szókimondó, néha nyers, aki a csípőjére teszi a kezét és nem ijed meg a maga árnyékától; szóval a magyar kardos asszony palántájának látszik lenni a csinos ovál arcú, magas termetű szűz, de ha a hiányzó tulajdonok kiegészítését célozzuk az egybekeléseknél, akkor ez volt a legösszeillőbb pár, mely valaha megáldatott a banai templom öreg boltívei alatt."
/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/
"Alighogy diplomát szerzett, kiütött a francia háború s a fiatal fiskális is kardot kötött, lóra ült, hogy az inszurrekcióban részt vegyen. És hát ott is volt Győr alatt mint hadnagy. E harcok, melyeket majd egyszer méltón fog megénekelni a Névtelen vár-ban valaki, utolsó csillámló epizódjai a régi regényes hadviseleti modornak, tele színes kalanddal, hetyke lovagiassággal, nyers hadi vitézséggel. Sértetlen bőrrel tért haza aggódó anyjához, egy csomó tábori élménnyel s még több anekdotával és nótával megrakodva, mely utóbbiakat szerette magának leírogatni."
/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/
"Milton című darabját például abból az ötletből írta, hogy egy megvakult németországi színész azzal a kérdéssel fordult hozzá: tudna-e olyan drámát írni, melynek főszerepét egy vak ember is eljátszhatná?"
/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/
"Húsz éven át gyűjtötte külön az ősmagyar szavakat és szólásformákat, jegyezgette híven a noteszeibe, mert terve volt Levente címen regényt írni, mely elejétől végig az Árpád királyok korabeli élő nyelven legyen tartva."
/Mikszáth: Jókai Mór élete és kora/
"… ez a műve azonban mindössze arról szól, hogy az elavult öntömjénező, klerikális és militarista, dualista Osztrák-Magyar Monarchiát – amelynek uralkodó körei eltávolítják a veszélyre érzékeny ellenzéket – el fogja pusztítani az agresszív orosz birodalom. Utóbbi, persze nem fog megkímélni egyetlen népet sem Európában, még azokat sem, amelyeket faj- és nyelvrokonság alapján felhasználhat. Ám idővel az óriásira dagadt birodalomszörnyet is kikezdi, majd megöli a korrupció. A fejlett országok azonban az orosz birodalom eltűnte után sincsenek biztonságban, mivel mohóságukban saját fogyasztásuknak alárendelve mindent, addig pusztítják a természeti környezetet, amíg szembetalálkoznak a proletariátus irgalmatlan tömegével, amely végül megsemmisíti a teljes emberi kultúrát.
Ezt a huszonegyedik századi perspektívákat előrevetítő rémjóslatot Jókai "csiganyelven" írta."
/Szörényi László/
"Az első tíz könyv alázatos véleményem szerint ez lenne:
[…]
5-7. Jókai Magyar nemzet történelme. (Azt hiszem, maga Jókai is szívesen fogadja - ma már -, ha az utolsó lapot kivágjuk, mielőtt a népnek odaadnánk.)"
/Gárdonyi Géza: Tükörképeim/
"Jókain kívül nincs egyetlen író Magyarországon, ki a tollával függetlenül tudna élni."
/Gárdonyi Géza: Tükörképeim/
"A konduktor tudós, tapasztalt ember. Elmondja, hogy azt a palotát Csillagbörtönnek hívják. Nyolcszáz-kilencszáz ember sóhajt onnan az ég felé, de a sóhajtás megtörik az üvegtetőzet alatt és visszahull a szívbe.
Mikor Jókai lenn járt Szegeden, meglátogatta ezt a nagy palotát, és meglátogatott egy kis roskadozó házat is. A palotára fel volt írva:
A kis roskadozó házra:
Jókai kijelentette, hogy a Csillagbörtönnek nincs párja Európában, a kisdedóvó pedig mintaszerű.
- Egyet hibáztak el a szegediek - szólott -, azt, hogy nem a kisdedóvásnak építették a nagy palotát, s nem a raboknak a kis düledező házat.
- Sose búsuljon azon, nagyságos uram - felelt erre Pálffy polgármester -, majd kineveli innen ez a kis ház azt a nagy palotát. "
/Gárdonyi Géza: Tükörképeim/
"Jókainál különben is meg lehetett bámulni, hogy egy hallásra képes volt valamit éppen úgy előadni, mint azt előtte elmondták. Ehhez járult még az a nem mindennapi képessége is, hogy a legolvashatatlanabb írást is olyan folyékonyan fel tudta olvasni, mintha külön kulcsa lett volna hozzá."
/ Váli Mari: Emlékeim Jókai Mórról /
"Ugyan hagyjátok el! mit csodálkoztok az én foglalkozásomon! hiszen csalom a világot vele! Úgy teszek, mintha kertészkedéssel foglalkoznám pedig éppen azalatt születnek a legszebb godolataim, míg így muttyogni láttok."
/Váli Mari: Emlékeim Jókai Mórról/
"Ugyanis bátyám előtte való évben Debrecenben járt és akkor kivitték Pallagra, hol az állam kapálás által nemesitette a buzát. A Petőfi-telepre érve, látja bátyám, hogy a barázdába vetett buzát kapálják, kiveszi a bátyám a kapás kezéből a kapát és azt mondja:
— De már én is megkapálok egy barázdát a Petőfi szántóföldén.
Ezt az ő általa kapált buzatermést küldték el bátyámnak egy kis üvegládikában. A láda tetején volt az irás: 'Jókai nemesitett buza a Petőfi-parcellából. 1882'. Ezt a kis buzaládát mindig iroasztalán tartotta és mikor a buzát megkapta, azt mondta:
— Na most már örökké fogok élni, mert a buza tovább él, mint az iro, hisz az ezeréves buzát, ha elvetik, kikél. Istenem, ezer év mulva engem is megtermékenyitenek. "
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"Volt egy fekete táblás nagy könyve, mely kulccsal záródott, arra ez volt felírva: 'Halálom után 100 év mulva felbontandó'. Sokszor említette, hogy azon fekete könyvben sok olyasmi van feljegyezve az életéből, mely sok ember dolgát feltárja"
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"A török-orosz háboru alatt volt a török testvérek fogadása, mire bátyámat is felkérték, de ő lemondott, sőt figyelmeztette a fiatalságot, hogy ne csináljanak tüntetéseket. Erre az lett az ifjuság válasza, hogy beverték ablakait, éjjel macskazenét adtak és agyondobálták az alacsony házat sárral. Ez bátyámat nagyon bántotta és elmondta, hogy érdemes volt a szabadság megszerzéséért küzdeni?
— Életemmel játszottam érte és most, mikor csak óvom az ifjuságot, sárral dobál felém. Hálátlan nemzet ez az én nemzetem."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"Csendes fái alól lenézett a városra, annak ködös és füstös levegője fátyolként borult a városra. Elmondta, hogy az a nehéz levegő még a házakat is agyonnyomja, nemcsak az ember lelkét, mennyivel jobb itt a természet szépségei között! Ilyenkor nem kellettek neki a kedvenc ételei sem. Este a nagy teleszkópjával vizsgálta a csillagokat és magyarázta, hogy melyik mi, az a Cassiopeia, a nagy fényes a Saturnus és ugy tovább és elmondta, hogy minden csillagban egy-egy világrész van és mily boldogok ott az emberek, örökké élnek és sohasem öregszenek meg."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"De meg minden apróságot, mely valami emlékhez kötötte, nagyon őrzött. Például volt egy tüskésdisznó sörtéjéből készült tollszára, talán még a forradalom előtt vette, mert azt talizmánnak tartotta s nagyon féltette. Sokszor elmondta: 'El ne vegyétek a disznótollamat.' Ezt a tollszárt vitte magával a börtönbe is. Mikor én férjhez mentem és a házassági szerződést kellett volna aláirni, az ő dolgozószobájában voltunk, bemártja a kedves tollszárában lévő tollat a tintába és kezünkbe adja a tollat a szerződést aláirni. Mikor az megtörtént, kezébe veszi a tollat és azt mondja: 'Na ezt nektek adom, de megőrizzétek ám, mert ez nekem sok dicsőséget szerzett!' "
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"[...] csak bátyám szobájába nem lehetett bemenni, az mindig zárva volt, mert iroasztala tele volt apró papirszeletekkel és kinyitott jegyzőkönyvekkel, meg asztala körül egymásra rakott tudományos könyvekkel, melyből dolgozott és meritette az adatokat regényei számára. Ezekhez a világért nem volt szabad hozzányulni, csak ugy lehetett letörülni, ha ő is ott volt."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"Róza néni ajánlotta, hogy csináltasson magának parókát, az megóvja a fejét, a szobában ne viselje, csak ha kimén a háztól, mert a feje meghül akkor is, ha az utcán ösmerősnek köszön kalapemelgetéssel. De erről még hallani sem akart bátyám. Végre is sok beszéd után titokban elment és készittetett egy parókát:
— Nahát megfejeltettem magamat, de most mást ne kivánjatok tőlem. Most már két fejem van, egy téli és egy nyári."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"[Jókai] A szerkesztőségbe küldözgette a kéziratokat, ezeket az ágyban irta, nekem kellett felolvasni, de finom betüit, melyeket az ágyban irt reszkető kézzel, nem rögtön találtam el, meg-megálltam, ezért nagyon haragudott. Azt mondta, ugy kell olvasni, hogy az ember az első szótagot nézze meg, a többit mondja utána és ő tényleg ugy olvasott, az első szótagból kitaláta a szó fonalát."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"Bátyám az ebédnél mindig szép kockákat vágott kenyeréből, oly méltóságteljesen evett, lassan és nagyon keveset."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"1871-ben készült el a balatonfüredi villa. Bátyám gyakran elrándult Füredre az épitkezést megtekinteni. [...] Az épitész mindig tégláért irt bátyámnak, bátyám nem tudta elképzelni, hogy hova teszi az ember azt a sok téglát? Talán két házat is épit belőle? Elmegy ismét, hát nagy csodálkozására látja, hogy a falak egy méter szélesek és hat méter magasak, hát kérdi a Sturm uramtól:
— Maga talán templomot rak nekem? Hova az egekig akarja rakni a falat? Most már elég legyen a téglából, rakják fel a fedelet."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"Egy vasárnap, mikor vőlegényem, Sándor kijött hozzánk, a józsefvárosi templom mellett gyermekek játszottak egy kis fekete-tarka egyhetes malackával, de már a szegény állat annyira ki volt éhezve és fagyva, hogy alig lélekzett. Sándor megvette a kis malacot a gyermekektől és elhozta hozzánk. Gyönyörű kis állat volt, de sajnáltuk, hogy nem soká örülhetünk neki, mert már utolsó óráiban van. Bátyám [Jókai] látja a kis megdermedt állatot, azt mondja, nem értetek ti ehhez, azzal kezébe veszi a kis malacot és cognac-ot tölt a malac szájába, begöngyöli egy kendőbe és a slafrockjába rejti. Ezzel leültünk ebédelni, ebéd után a malac kezd mozogni és visítani, hamar tejet melegítettünk a számára, azt szépen megitatta vele bátyám ezüst kávéskanálkával. Azt mondja, mikor jóllakott a malac:
— Na ez valami elkárhozott királyfi lesz, mert ösmeri az ezüst kanalat. — Éjszakára bevitte a malackát az ágyába, odarakott fészket számára és az éjjeli szekrényére kellett bekészíteni a gyorsforralót, hogyha éjjel a malac megéhezik, megmelegíthesse a tejet számára. Ez igy ment nap-nap után, annyira szerette a kis állatot, hogy még az éjjeli álmát is feláldozta érte. Minden reggel elmondta, hogy:
— Még hetvenhetedik öregapjának ennek a disznónak sem volt ilyen jó dajkája, mint ennek, de meg is becsüli magát, csak egyszer költ fel, akkor megszoptatom és mikor jóllakott, egyet mozdul és ismét elalszik.
Elnevezte a kis malacot Muncinknak. Mikor már nagyobb lett a Muncink, a mi szobánkba került, de nem maradt meg seholsem, csak az ágyon, később meg már olyan erőszakos volt, döfött és harapott, hogy nem lehetett a szobában tartani. Dehát hova tegyük a Muncinkat? - Hát az ólba, —mondja bátyám— ekkora kamasznak már ólban van a helye. Régi paplanokból és pokrócdarabokból vetettünk tehát ágyat a Muncink számára és kivittük az ólba. De az ott oly lármát és ordítást csapott, hogy még a szomszéd milimári sem tudott meglenni tőle. Addig-addig lökdöste az ól ajtaját, mig kiverte a sarkából és azzal kirohan az ólból, a folyosó és az ebédlő ajtaját kitaszítja és azzal szalad az ágyra. Senki sem mert hozzányúlni, mert harapott, csakis bátyám szavára hallgatott. Igy szegény kis Muncit ki kellett a hegyre küldeni, mert a városban nem lehetett tartani. Felneveltük. Kétméter-mázsás disznó lett belőle a következő télire. Mikor megölték, senki se akart enni a husából, mindenki a Muncinkat sajnálta, legjobban bátyám, azt mondta, hogy igy jár az ember, ha disznónak születik."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"Sokszor mondta a néni [Laborfalvi Róza]: könnyü volt akkor játszani, mert voltak mesterek, kik tanitották a fiatal szinészeket, Bajza egy próbáról sem maradt el, sem Vörösmarty, az öreg Szentpéteri, Fáncsi, Egressy, László, Bartha, Szerdahelyi, Lendvai, Szigligeti, egymást nevelték és javították."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"Tizenhét macskával és hat kutyával még nem volt teljes az állatsereglet, mert volt az ebédlőben egy nagy kalit, abban volt az apró madársereg, kanári, veresbegy, stiglic, egy más nagy kalitban voltak a gerlék, ismét egy állványon a kakadu, [...] Kisebb kalitokban voltak a magános rigók, Jancsika, a fekete rigó, Pistika, meg a fülemüle. A mókuskák a néni hálószobájában a kályha mellett fészkeltek, hogy ne zavarják a madarakat."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"Móric bátyám macskája tiszta fehér volt és kékszemü, ez volt a Nárcissza, mely az 'Aranyember'-ben is szerepel. [...] Bátyám Nárcisszája volt a legszebb és a legorcátlanabb, annak minden meg volt engedve, érezte, hogy őt a ház feje pártolja. Nárcissza mindig elleste, ha a villára oly falat került, mit ő szeretett, azt oly ügyesen tudta lekapni a villáról, mig az ember a szájához vitte a falatot, hogy észre sem lehetett venni, már ő megette; és ha az ő kedvenc étele volt, körüljárta mindenki székét és mindenki elől elkapdosta a jó falatokat. Sokszor megesett, hogy Nárcisszát el kellett csukni ebéd előtt, mert nem lehetett tőle ebédelni. Mikor megtette étkezési körútját az asztalnál, visszament bátyám széke támlájára, ott szépen megnyalogatta a talpacskáit és mikor tisztogatásával elkészült, lemászott bátyám ölébe és ott aludt. Alighogy befészkelte magát bátyám ölébe, elkezdett dorombolni. 'Ennek a macskának én vagyok a kanapéja' szokta bátyám mondani. Ebéd után azt mondja bátyám: 'Be kellene mennem dolgozni, de nem merek felállni, mert felébred a nagyságos Nárcissza.' [...] Ez a macska annyira szerette bátyámat, hogy mikor egyszer ősszel kiment nénivel a hegyre és az éjszakát is kint töltötte, másnap reggel csak megjelenik a terraszajtón a fehér cica és elkezd nyávogni. Bátyám a szobájában volt és kinéz az ablakon, hát lát egy fehér macskát; kimegy, hogy megnézze, miféle macska lehet, ép olyan, mint az ő kedvenc cicája, hát nagy csodálkozva látja, hogy az ő Nárcisszája. Ölébe vette és ugy vitte nénihez és mondta:
— Nézd már, kedvesem, azt tartják, hogy a macska hamis, már pedig ez nem hamisságból jött ki utánunk a hegyre, de szeretetből, csak azt nem tudom megérteni, hogy miféle alkalmatossággal jött át a Dunán, mert hidpénzt bizonnyal nem fizetett."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"[Jókai] A dinnyékre, mikor már éréshez közeledtek, kis zsebkésével vékonyan rajzolt mindenféle alakokat, virágokat, neveket."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"Petőfi özvegyének nem tudta sohasem megbocsátani, hogy másodszor is férjhezment. Sokszor mondta:
— Aki özvegy lett, maradjon özvegynek, ha az Uristen úgy rendelte, hogy egyik hamarabb elviszi a ládáját, mint a másik, hát várja meg a kapuban, mig a másik ládája is megérkezik és együtt kérjék Pétert, hogy adjon nekik szállást."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/
"1860 nyarán már szép termés mutatkozott a ház melletti szőllőn, de volt is rá gond, hogy baj ne érje. Ha nehéz fellegek mutatkoztak az égen, akkor elő kellett minden a háznál levő rongyot szedni és gondosan betakarni a szőllőfürtöket, hogy esetleg ha jég talál esni, el ne verje. Tavasszal a fagy ellen folyton gallyakat égettek, hogy a szőllő virágja el ne fagyjon; madarak ellen kereplő volt felállítva és zászlók, a tyukok be voltak zárva, mig a szőllőérés tartott, nehogy leegyék a termést. Mikor a szőllő érni kezdett, tüllzacskókat varrtunk és a fürtöket abba ötöztük, hogy a darazsak ki ne kezdjék a szemeket. Móric bácsi naponta gyönyörködve nézte szőllőtermését..."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/