"A falu alatt kikötő tutajunkról találgatva nézzük, mit csinálnak azok az asszonyok a parti rekettyésben, akik térdig vízben állva s a szoknyáikat két kézzel fölfogva a fehérpiros virágú bozótban kaszáló mozgással járnak. Diákjaink annak is tudják az okát. A sömlyékben most érik a harmatkása (Festuca fluitans); az asszonyok ezt szüretelik ilyen módon: rendesen pitymallatkor kimennek az olyan határrészekre, melyeken a harmatkása terem. Mennél nagyobb a harmat, annál nagyobb a zsákmány, melyet úgy gyűjtenek, hogy bal kezükben egy fölfordított nagy szitát tartanak, s jobb kezükbe fogott hosszú nyelű fakanállal vízszintesen csapják a szita fenekére a könnyen hulló magot, a vadrizst. A harmatkása csemegeféle főzelék a népnél, esetleg az úri asztaloknál is. Roppant szapora eledel; azt tartják róla, hogy annyi gyűszűnyit kell belőle főzni, ahány evő lesz."

/Úti táskámból/

"Egy ilyen naplemenet a Tisza partján néha bámulatosan szép. Az egész ég egy lángkatlannak látszik, amelynek színe lassanként átmegy valami vakító sárga homályba: sárga sötétségnek lehetne nevezni; lassanként szétbontják a sűrű ködfényt a naplementével ellenkező tájról feltámadó sötétkék küllők, egyre nagyobb tért foglalva a sárga homályból, míg végre átragyognak rajtuk a csillagok."

/Úti táskámból/

"rábukkanhatunk a fán költő vadkacsára, mely fészkét a fűzfák koronáira rakja, s mikor a kicsinyei a tojásból kijöttek, onnan dobálja le őket a vízbe. Piros zománcú tolláról jól felismerhető és nagyon keresett állat azért, mert böjti eledelnek is elnézhető, mivelhogy fán termett, és így nem tekinthető húsnak, hanem gyümölcsnek."

/Úti táskámból/

"Még ez évtized elején ismeretes volt a Tisza jobb partján amaz óriási tölgyfa, mely az újkori fűzerdőből messze kimagaslott: a vezérek korából valónak tartották; nemrég a villám belecsapott és leégette ez utolsó tanúját az őserdőknek. Ily ős szilfát Hanusz is említ a kecskeméti határban, melyet a köznép gatyás fá-nak nevez."

/Úti táskámból/

"S a víz és a föld megtanították híveiket, hogyan lehet közöttük megélni! Pedig ahol a kettő egymással ellenségeskedik, ott a harmadik, a levegő, emberölő tulajdonságokat vesz föl."

/Úti táskámból/

"Már a gyermek hozzáedződik az égaljhoz: mindig vízben gázol, szabad ég alatt él. Az életmód maga kijátssza a fenyegető lázt. Az alföldi magyar bőven él hússal, hallal, friss zöldséggel és búzakenyérrel; sertése ingyen nő fel a bozótban, sulyomtermő tavak közt; halat ingyen ad a Tisza, s földje sok helyt húsz magot ad egyszeri szántásra; a burgonya itt nem díszlik, azzal az ide való nép nem tja a gyomrát. Amellett minden ételéhez használja a természetkínálta fűszeres növényeket; leveséhez petrezselymet, zellert, köményt használ; kolbászába majorannát, hagymát kever; káposztájába kaprot tesz; tárkonyt, tormát, gyömbért, borsot, mustárt vegyít a zsíros ételek közé; borát ürömmel keserítve issza, s reggeli pálinkájának ágyához gyenge fűzfahéjat használ (hamarább feltalálta a salicylt, mint a vegyészek), s ami általános panacaea, a paprika! Ez az, ami a lázt elkergeti! De az idegent is, aki legelőször kóstolja meg azt a vérrel versengő halászlevet, amely úgy ízlik eleinte, mintha tüzet evett volna az ember. De ez az igazi vincetoxicon: a lázölő!"

/Úti táskámból/

"A magyar alföldi nép a maga természetes eszénél fogva régi idők óta eltanulta, hogyan kell a víz és föld jó és rossz szellemeivel jó barátságban élni.

A magyarok ős vallása hagyomány szerint az elemek imádása volt. Nem is lehetett másképp, mint hogy egy bálványt nem ismerő nép azt imádja vagy rettegje, akitől közvetlenül kapja a jót, vagy a rosszat. Tiltott pogány szokásaik, majd boszorkánypereik tartogatják az emlékét a vízparton tűzrakásnak, a vízen deszkára tett fáklya elbocsátásának, a vízben megtisztulásnak; ma is megvan még a húsvéti öntözés, s történelmi kútforrások említik a magyar fejedelemnek és vezéreknek víz medrébe történt eltemetését.

Abulfeda följegyzi a magyarokról, hogy a tüzet is imádták, de amellett mindig „vízjárta” helyekre igyekeztek.
…
Ellenségtől soha teljesen meg nem hódítva; a szabadságot minden kifejezésében megszokva, ez a nép imádja azt a földet, amelyen lakik, azt a folyamot, mely földjét elárasztja, éppen úgy, mint az ősidőkben, s vendégszeretete ott maraszt minden jövevényt."

/Úti táskámból/

"A népdalok valamennyi folyamaink közül legtöbbször a Tiszát éneklik meg.

„Zavaros a Tisza, keskeny híd van rajta,
Ne menj rá galambom, mert leesel róla.”

„Tisza mellett van egy hajó kikötve,
Abban van egy barna legény megölve;
Jertek, lyánkák, öltöztessük biborba,
Temessük el egy nefelejts-bokorba.”

„Nincsen olyan víz, mint a Tisza víz;
Csuka, potyka úszik benne,
Szép menyecske fürdik benne.”

„Túl a Tiszán, Tisza szélén,
Ott terem a magyar legény,
Vékony, mint a vékony nádszál,
Hajlik mint a rozmaringszál.”

„Túl a Tiszán, Tisza; partján,
Ott terem a szép magyar lány,
Vékony, karcsú a dereka,
Csókra termett az ajaka.”

„Túl a Tiszán selyemkendő integet,
Általmennék hozzád, rózsám, nem lehet;
Széles a víz, nincsen sajka,
Nem mehetek által rajta,
Galambom!”

„Ki a Tisza vizét issza,
Vágyik annak szíve vissza.”

„Lassan foly a Tisza,
Boldog; aki issza.”"

/Úti táskámból/

"Rombol; de termékenyít. Ami kárt egy évben tesz, másikban tízszeresen visszaadja. Valóságos százemlőjű Isis-isten."

/Úti táskámból/

"E helyet hívja a köznép a Kokojcásnak, és azon aggály, azon borzalom, mely az első tekintetre meglepi az embert, közös minden állattal, mert e hely halálos veszély helye. Alatta feneketlen víz van, s ha ember vagy állat ez ingadozó mohos felszínre lép, a moha lesüpped alatta és őt elnyelik az ismeretlen szövevények. Ösztönszerű irtózattal haladtunk végig ez elátkozott hely partján, s midőn a fölötte álló hegytetőre jutva, még egyszer visszatekinténk rá, tündéri látvány állt viszont előttünk: két-háromszáz apróbb-nagyobb gömbölyű tengerszem, mint megannyi csillag ragyog a veszélyes bérci ingoványon, miknek hatása leírhatatlan. Az ember a tündéreket véli látni, kik tengerszemeikből feljőnek, hogy a halandót a vészes síkra csalják."

/Úti levelek/

"Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava. A legrégibb időktól a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sion-köde lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja, ami Izráelnek az Olajfák hegye, a hindunak a gangeszi szent völgy, az északi skandinávnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellén költészet arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a Szent Anna tava."

/Úti levelek/

"A néphit azt tartja afelől, hogy a barlangot troglodythok lakják, vagy mint Almáson nevezik, majomemberek, kik ott élnek, szaporodnak, leskelődnek odvaik mélyéből, s ha az emberek közeledését veszik észre, hirtelen elbújnak ismét; lábaik nyomát ott látni a porondon, mintha apró gyermekek jártak volna lábujjhegyen. Évek előtt, a monda szerint, egy almási székely ember rálesett ez apró lényekre, s egyet elfogott közülük, azt hazavitte, magához szoktatta. A kisded alak hasonlított valami szőrtelen majomhoz, durva kérgű bőrrel és nagy fülekkel, s annyira megszokta már a falut, hogy ma egyik, holnap másik háznál ebédelt, míg egy éjjel társai érte jöttek s magukkal vitték. Van-e valami lényeges e mesében? Sem állítani, sem megcáfolni nem érzem magamat elég erősnek; a természettudományok emlékeznek valami barlanglakó félemberfajról, s e csonthalom itt e barlangban gyanítani engedi, hogy sok van még a föld alatt, amiről a bölcsek semmit sem tudnak."

/Úti levelek/

[Pan troglodytes = Csimpánz]

"A szűk hegyválút, melyet ekként a Nagymál és az Erős bérc falazata képez, egy rohanó hegyi folyam tölti be – ez a Vargyas vize, mely egy helyen a mindenütt útját álló sziklák alatt eltűnik, s a hegy túlsó oldalán tör újra elő egy sziklahasadékból. A barlangnak e patak föld alatti folyásával összeköttetésben kell lenni, mert a hagyomány szerint az ostromlott székelyek e patakon szökdöstek ki élelmiszerekért; vezetőink egyike most is tudott e patakról regéket. Szerinte e hegy legrejtettebb űregeiben ismeretlen emberek laknak, kik sajátszerű csónakon beeveznek a hegy oldalán, s a másikon járnak elő; ott tanyázó pásztorok többször meglepték őket, amint ki- és bejártak. Sokszor a kifolyó víz egészen zavaros és szenes, mintha valamit mosnának benne, pedig máskor kristálytiszta. Odabent tehát kétségtelenül kincseket ásnak. Mert tudni kell, hogy a székelyek e barlangban hiszik elrejtve Dárius kincseit, s akárhány van, ki megesküszik rá, hogy ismerte azt az öregembert, aki egyszer egy nagy vasajtóra akadt a barlang egyik üregében, de lakatját nem bírta leverni, s ahogy visszatért segítséget hozni, nem talált a vasajtóra többé."

/Úti levelek/

"Útközben megtekintők Parajd sóbányáit. Már messzirőlmegragadják a figyelmet a hegy sötétebb színéből kivilágló kékesszürkeszirttömegek, mik itt-ott egész roppant bérceket képeznek. Ezek asóhegyek kopárok mind, mert a só csak állatot táplál, de növényt nem.Ezeknek egyikében van a sóbánya, melyből a székelyek a legkönnyebbszerével, faékekkel feszegetik fel a sót. Az egész hegyláncról biztonel lehet mondani, hogy merőben e nemes ércből áll. Nemes ércneknevezhetjük, mert ez az egyetlenegy ásvány, melyet meg lehet enni."

/Úti levelek/

"Ez ismét olyan unikum, amit Magyarország leírásánál ki kell emelnünk; mert opál csak itt terem az egész világon, bányaszámra. Ami a kerek földön opál van, az mind Dubnikról való. (Az ausztráliai opál sötétzöld és olyan vékony rétegű, hogy ékszernek nem alkalmazható.)"

/Villámvonat szekéren/

"Innen megint egy hajtással felkerültünk a Dargó-hegy erdejei között egész Ránkig, melynek a magyar kormány által kezelt fürdőjét a koronként felszökellő artézi kútja teszi világhírűvé. Nem geyzer ez, mert az egészen hideg víz. Titokteljes tüneménye a föld alatti erőknek."

/Villámvonat szekéren/

"Az a szirén egy nagy fekete meztelen szörnyeteg: ritkaság az állatok között; teste idomtalan, mint egy vastag kígyó, apró lábai vannak, s fejéből két mozgékony vörös cafrang nőtt ki, ami még rémesebbé teszi.

De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában megláthatni, kerüli az embert, s minden más állatot, a napfényt, a zajt. Olyan helyen él csak, amit nem háborítanak soha. Nedvet és meleget keres árnyékos helyen; lassan tud mozogni s semmi védelme nincsen, egyedül az a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit sem bánt, mégis irtózat ránézni."

/A Kárpátok között/

[Igazából nem is csúnya: tengeri tehén]

"Egy sziklaóriásokból összehányt tömkeleg az, mely mindent, ami emberi alkotás, kigúnyol. Meredek, szálkásan felhegyesült ormok, vadul kicsipkézett hegygerincek, miket egyszerre félbeszakaszt egy-egy tátongó hegyrepedés, ezer meg ezer lábnyi mélységű örvényt képezve, melyből merev obeliszkegyenességű sziklaoszlopok nyúlnak fel. Aztán jön egy-egy iszonyú fal, mely oly egyenes, mintha karddal volna vágva, a mélyből emelkedik fel, minden talapzat nélkül, csaknem függélyesen. Aztán megint egy sziklaomladék zárja el a kilátást, mintha istenek vára lett volna ottan, kik azt a földről elköltözve, összedöntötték; összefüggéstelen, iszonyú szegletes, idomtalan szirtek, feketék az időktől, mint a vas. A meredek sziklafalnak egy harántos párkányzatán egy lábnyomnyi tér; azon lehet végighaladnunk, a hátat a sziklának vetve, hogy egy másik völgy panorámáját meglássuk. Ott is ugyanazon kép, más kuszált alakzatban, fantáziátlan, képzelhetetlen alkotás; iszonyú vad romokkal betemetett völgy, embergyűlölő ország, fa, bokor, fűszál, moha nélkül. Elmondhatatlan, mint egy hagymáz-álom. Egy átnyergelő hegyhát vezet ki belőle, mely oly keskeny, hogy éppen csak egy ember haladhat végig rajta, s kétfelől a szédületes mélység. És megint újra kezdődik a szétszaggatott sziklasivatag. A Tátrának nincsenek összefüggő hegygerincei; csupa üstvölgyekből áll az, mik egymást elzárják. Mikor e sziklaegyetem egy magas pontjára elérünk, e végtelen, vigasztalan, lakatlan világ láttára előveszi idegeinket a reszketés: sziklaláznak nevezik azt. Körös-körül mindenütt magyarázhatatlan, érthetetlen; bércorom, hegyomladék tarajmódra kicsipkézett; fésűként hegyezett bérchátak; egy-egy fehér csík a mélységben; a hó völgyvágánya; s a mély völgyfenékben a Tátra tengerszemei."

/A Kárpátok között/

"A kövek beszélnek, s én hallom és értem szavaikat. Valaha festő is voltam, egy kicsinyt szobrász is vagyok. "

/Utazás a harangokkal együtt/

"Én tengerre nem megyek. Nem szeretek olyan házban lakni, ahol a ház parancsol velem, nem én ővele, s nem szeretem az olyan betegséget, amiért az embert még ki is csúfolják. […]

Én már csak várok odáig, amíg a repülőgép fel lesz találva."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Más világvárost, amint szerepe lejárt, eltemette a homok. Azok az apró, parányi homokszemek s az a láthatatlanul működő szél, azok az örökké élő fűszálak olyan szépen elsirolták Babylont, Ninivét, Memphiszt, Baalbeket, Carthagót, Palmyrát; de Velencének tenger volt az anyja. S az örökké fenntartja gyermekeit. Az isteni anya most is mindennap kétszer előjön tisztára mosdatni gyermekét, árapálya langy mosdóvizével, s eléje tartja a tükröt, hogy nézze meg benne magát."

/Útleírások/

"A világ minden nemzetének mythotogiája nőnek személyesíté a földet, férfinak a tengert: a velencei még a hitregét is megfordította, azt mondta a tengernek: én vagyok a férfi! Eljegyezte őt menyasszonyának.
Itt van a kettős csoda gyermeke: a tengertől született város."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Egy rettenetes tájkép, mely nem hasonlít a mi mocsáraink nádas, sömlyékes, vízi virágokkal tarkázott képéhez. Ez itt a halál képe. Először a víz alkot szigeteket a földtengerben, azután meg a föld a víztengerben. Labyrinthtá bonyoluló földnyelvek körött haragosbarna színű pocsolyák, mikből nincs kijárás; zsombikok, buckák, tele nőve tengervizet ivó szikes növényzettel; sehol egy csónak: e tömkelegnek nincsen járható útja; sehol egy madár, egy élő állat; e holt vizekben halak sincsenek, se békák, se kagylók: a földre kitévedt tenger ez, árapály nélkül."

/Utazás a harangokkal együtt/

"De kinek legyen kedve kertészkedni minálunk, ahol tíz esztendő közül kettőben elveri a szőlőt a jég, háromban elfagy, kettőben nem terem és kettőben meg nem érik; de azért mind a tízben egy forint a napszám, meg két pint bor, meg ebéd, vacsora, s a gazda tartozik a legyezővel hajtani a kapásról a legyeket, amíg az délutánra alszik."

/Utazás a harangokkal együtt/

"A tenger, a szabadságvágyat felköltő, a visszatérő emléket fenntartó, a függetlenséget ébresztő nagy elem. Amely népnek tengere van, az nem könyörög annyit a földnek s nem káromolja annyit az eget."

/Utazás a harangokkal együtt/

"A tenger, ez a titokteljes percinga az idő nagy óraművében, mely szabályosan számlálja a csillagászi nap kezdetét és végét, még az éjsark alatt is, hol a hosszú éjben nincs dél, nincs éjfél."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Titokteljes birodalma a néma népnek, amelynek óriásai hatalmasabbak a mi hadvezéreinknél, építészei, a korallok, nagyobbszerű műveket alkotnak, mint a mi münstereink; földlakói, a csigák, jobban hiszik a halhatatlanságot, mint mink, mert életükben megcsinálják sarcophagjaikat, amit az utolsó napon újra felvehetnek."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Előttünk áll a tenger. Ez a titokteljes világ, ami több embert táplál, mint a föld. A közös haza."

/Utazás a harangokkal együtt/

"S csodálatos valami az az átok. A hangnak, a fénynek, a villanynak az erejét már a végtelenig tökéletesítették; de az átok ereje mindazoknál csodálatosabb: az átokra rá van bízva, hogy keresse fel a szélrózsa minden irányában az átoksujtottat, s az utána megy, rátalál."

/Sírkő-album/

"Azt pedig egyáltalán le kell tagadni, hogy a lélek a szívben lakik. Hogy a lélek halhatatlan, azt a vallás dogmái miatt el kell hinnünk: igen is van lelkünk, mihelyt meghalunk. Akkor annak feladata a spiritista üléseken megjelenni s kérdésekre feleleteket adni. Ez az előkelő világ meggyőződése. De a míg élünk, mi az ördögöt akar velünk a lélek? Teszszük azt, a mit a testünk kiván. A mig élünk, addig csak testünk van: azontúl aztán ám lássa a lélek, hogyan él tovább - ha kedve van hozzá."

/Sírkő-album/