"A szőlő nem engedelmes jobbágy, mint a krumpli, a ki tudja már a kötelességét: - a szőlő a szolgabiro, a ki munkára hajt s halasztást nem enged. A ki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának."

/Kertészgazdászati jegyzetek/

"Délelőtt olyan fekete sárban járunk, mely mellett a tiszafüredi gát még makadám! A csizmát lehúzza az ember lábáról, s mikor kihúzom a lábam a sárból, akkorát czuppan, mint egy óriás istenasszony csókja! Délután övetkezik másforma sár. Ez sárga agyaból készült, az ember jobbra-balra csúszik benne s üti el a szomszédját a lábáról, s mikor egyet lép, felet hátrafele iszamlik. Másnap aztán a változatosság edvéért következik kavicsos sár, mintha öreg vakolatban gázolna az ember, csak úgy varczog a talpa alatt; utoljára vigasztalásul jön egy mértföldnyi sima latyak, egy olvasztott habarék, mely a csizmaszáron bemegy."

/A véres kenyér/

"A torony-lakó remete magányában folyton együtt tanakodott annak a nagy élő lénynek a daemonaival, a kit ő pokolnak nevezett, s a kit a tudósok Gea-nak, földnek neveznek.

S a Geodémonnak valóban pokoli szeszélyei vannak. A föld és az ő kegyenczei, aztán meg az égtől származott ember között folytonos a harcz. A föld szeret gyomot teremni, az ő kedvencze a pipacs, meg a konkoly; ez a csillagok korcsa pedig kényszeríti őt búzát teremni. A földdaemon pártfogolja a vadonczot, az állati ösztönt; az ember erőszakolja rá a nemesített gyümölcsöt és az erényt. A milyen joga van az embernek azt kérdezni: ugyan mire alkotta a teremtő ezt a tömérdek hernyót, cserebogarat, a mi a gyümölcsfáimat letarolja? épen olyan joga van a hernyónak, cserebogárnak azt kérdezni: ugyan miért szülte a föld ezt az idomtalan kétlábú állatot, a mi idejön engem az én fámról leszedni és eltaposni? A földdaemon nem a kertésznek a barátja, hanem a hernyóé."

/A dagői torony/

"Az a mesebeli pánczélos rovar, melynek hártyaszárnyaira zsidó betűkkel, vagy chaldaeaiakal (a kik értik, jobban tudják) ez van írva: küldtek, jöttem; elátkozott föld porából lettem."

/Párbaj Istennel/

(Biblia)

"Egyszer aztán egy agyatrázó csattanás hangzott fölöttünk, vakító fény lövellt az üvegablakon át, s a következő pillanatban mindaz, ami vas volt a hajón, a falak, az állványok tűzfényben ragyogtak, mintha most kerültek volna ki a kohóból. A rettenetes villanyoszlop lecsapott a hajó kéményébe, s onnan széthatalmasodott az egész vashajóra, be akart törni a mi menedékünkbe is, de itt útját állta az üvegekből rakott bástya körös-körül. És ekkor a villám elkezdett sírni. Ezt a rémes hangot nem vagyok képes szavakkal érthetővé tenni. Olyan volt az, mint egy megkorbácsolt sátán üvöltése, mintha démonok légiói jajgatnának körös-körül, fenn és alant, akiket csúffá tett az emberi ész. "

/Ahol a pénz nem isten/

"A felső felleg folyton csapkodott minden oldalra cikázó villámaival, mikor a gejzír fölé ért, nagy kedve telt benne, hogy a középső vízoszlop koronájába lesújtson, amitől az szétrobbant, maga körül villámszivárványt támasztva, ami a természet pompájának leglehetetlenebbje."

/Ahol a pénz nem isten/

"Mindig nagy kedvelője voltam a természettudománynak. Fiumei iskolánk könyvtára gazdag az egzotikus plántákról írott képes munkákban. Valamennyi fának és cserjének, még a gumós virágoknak is tudtam a nevét.

Az ott a kornaró-pálma, akkora fürtökkel, hogy két embernek dolgot ád rúdon elcepelni; mellette az algarobo fűszeres zamatú szilváival, tövében a bixa-virág lilaszín máktokjaival, a lonka védfalára kifeszítve a citromtermő huitoch. Sövényét képezi a bossia Parkii, melynek diógyümölcse vajat rejt a héja alatt.

Az átellenes lonkán találom az aguamielt, melynek derekából a mámorító italt, a pulkot csapolják, meg a kupuasszut kakaó-tobozaival, az onguriát függő dinnyécskéivel, a solpichront tyúktojást mímelő gyümölcsökkel rakva, az ananászt paradicsom alakú gerezdes bogyóival, cserjéket a narancstermő coyaviérből, a földön elterülő pikkelyes paszték dinnyéket, az aracachát, s amellett a kávéfákat, narancscsemetéket, aranyalmákkal megrakva, fügefákkal vegyest."

/Ahol a pénz nem isten/

"E szigetcsoportnak csendes, boldog emberein kívül van még két csodás lakója: az ebek és a sárga verebecskék.Különös, hogy azon a helyen mind e két állatfaj néma. Mintha most is fogadásuk kötné őket, hogy nem fognak megszólalnia Óceánia földjén.Ha pedig kihozzák őket onnan, hangjukat visszakapják. A kis kanárimadárkák, e szelíd, kedves, játszi éneklők innen jőnek, ez eredeti hazájuk."

/Óceánia/

"Átkozott faj! Amíg te nem voltál, boldogság volt a földön. Te rontod meg a földet, az eget és a vizeket. A te éhséged, fázásod, nyomorúságod pusztítja el az erdőket; a te őrültséged tördeli le a hegyek csontjait, vájja fel a föld gyomrát. A te undokságod mérgezi meg a folyamokat. A te hulláid vesztegetik meg a léget, a te leheleted homályosítja el a napot. Te rakod be kövekkel a föld virágos színét, hogy ki ne zöldülhessen az; te viselsz háborút az egész természet ellen, mindent evő szörny, kinek kétféle fogad van: húst és növényt rágó! Ki minden rongyodat, mely testedet fedi, más állattól lopod, s szégyenled magadat olyannak, ahogy teremtve vagy. Temiattad pusztul el a világ."

/Óceánia/

"E föld a paradicsom földje, mely készen termi mindazt, miért másutt fáradni kell. Egyik fa gyapjút hord, fehérebbet, mint a juhok, másiknak virágaiban édes méz terem, harmadik tejet, vajat ád, zsírosabbat a bivalyénál, ízes gyümölcsöt, bort, kész kenyeret szívhatsz, szakíthatsz az eléd hajló ágról, s minden külön nedv különnemű édes mámort önt lelkedbe: túlvilágon jársz az altató areka nedvétől, ezer hölgy szerelmét érzed, ha a bataták édes mézgájától lerészegülsz, két szívet érzesz magadban, ha a kávéfa égetett magjait főve iszod; s azt fogod mondani, hogy a világ minden gyönyöre tréfa ahhoz képest, amit érez az ember, ha a méznád kiforrt mustjából minden ideged csiklandós rángatózásba jön."

/Óceánia/

"A sötét banánfaboltozatok fölött egy-egy csoport pálma hajladozik, ezek az óriás virágok nehéz gyümölcsfürteikkel, mikben több gyönyörűsége lehetett az alkotónak, mint egy másik teremtményében, mert ezek a súly alatt még magasabban emelik fejeiket, s ha koronát kaptak az alkotótól, tudják azt méltóságosan viselni."

/Óceánia/

"Ó, dicső természet! Te kifogyhatatlan költő, te utolérhetetlen művész, ki nagy vagy a falevelek alkotásában s gyöngéd a felhők szinezetében; te is úgy téssz, mint a költő, mint a művész, mint a tudós: próbálgatsz, tapasztalsz, kísérleteket téssz, kijavítod zt, amit hibásnak gondoltál ki először, ami célszerűtlen, helytelen volt; törölgetsz gondolataidban, elveted a rosszat, újat alkotsz helyébe, s ha az egész rendszer zavarba jött, összegyúrod, mint szobrász a viaszmintáját; összetéped, mint a költő írott lapját, s egészen újat alkotsz helyette.

Csakhogy te egész világrészeken próbálgatod költői erődet, s évezredeid vannak teremtő eszméid kivitelére."

/Óceánia/

"A tengerész szívében van valami érzés, valami rejtett ideghúr mozgása azon ezernyi titkos sejtelmek közül, miket a tudósok megfejteni nem tudnak csak megtagadni. A tengerész lázas nyugtalansága ez, midőn a Zöld-fok közeledtét érzi, melyről annyit álmodott, melyet még nem lát, de sejt, melyre ujjal tudna mutatni:ott van az! - midőn még ég és tenger körös-körül összefoly."

/Óceánia/

"mint valami barna tengerszörny homloka látszott kiemelkedni a vizek határain a világot emelő Atlas bérce, a meghódíthatatlan Geber-al-Tarik sziklája, amit a mai könnyű nyelvű nép Gibraltárnak nevez."

/Óceánia/

"Mint ő szokta mondani: senkinek sincs keményebb pillantása, mint a villámlásnak és félelmesebb szava, mint a zúgó tengernek, s azokkal régen megtanult ő már dacolni."

/Óceánia/

" Csodálatos delejes tünemény az a népek lelki életében, hogy a népköltészet mindig a borzalom, a félelem sötét, borús színeivel festette le maga előtt az északot, míg a délkelet ismeretlen távolából várta elérhetetlen reményeit, oda küldé ábrándjait, oda sóhajtozott el… "

/Óceánia/

"Még akkor istenség volt a föld, s oltárokat építettek jelképének; még akkor nem jutottak az emberek ahhoz a lesujtó tudathoz, hogy ez az egész föld nem egyéb egy kis parányi tekénél, melyet a nap a maga mulatságára vagy a világrendszer súlyegyedének fenntartására forgat köröskörül, melyet körül lehet hajózni, határait szabni, megmérni, hány mérföld széle-hossza, mennyit nyom, meddig tart, miből áll. […]
A földön felül volt az ég, a földön alul volt a Styx, és maguk a földön lakók ismerős érintkezésben mind a kettővel. Senki sem tudta, miszerint az a kék magasság csak a föld gőzeitől megtört napsugár visszfénye, s hogy ott a magasban olyan hideg van, miszerint benne sem az istenek, sem a megdicsőültek nem lakhatnak, a földnek pedig csak a kérge szilárd, alább még az ördögök is csak olvadt állapotban fordulhatnak elő a nagy melegségben."

/Óceánia/

"De van ennél még egy sokal anyagiabb fogalom is a tátosokról; midőn a természet tévedései valamely szülöttet külső rendkívüliséggel ruháznak fel; hogy vagy felemás szeme van, az egyik kék a másik fekete, vagy tizenkét ujja a két kezén, vagy már foga volt, midőn világra jött, s több efféle szokatlanságok abba a gyanúba hozzák a szülöttet a köznép előtt, hogy ebből tátos lesz; s az ilyennek azután semmi sem lehetetlen: ez olvas a bezárt levélből, ez meglátja az elásott pénzt a földben, ez puszta kezével kinyitja a lakatot, ez merő tekintetével elűzi a betegséget, ez megigazítja a romlott órát, meggyógyítja a puffadt tehenet, megnyeri a veszendő pert, egyszóval mindent véghezvisz könnyűszerrel, ami másnak erejébe kerül."

/Ismeretlen nagy emberek/

"Negyven évvel ezelőtt a Svábhegy maga is még ősvadon volt. Füvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsbánya. Virágos növényzete közt a legritkább fajokat lehetett találni; a pompás rovarok és lepkék, a halálfej sphinxes és éji pávaszemek, különösen a ritka szép oleander-pillangók messze földről idecsalogatták a természettudósokat. Az erdőkben biztos tanyát tartott a borz; a menyét ellátogatott a tyúkudvarokba, s a rókák úgy el voltak szaporodva, hogy úton-útfélen lehetett szép kifejlett példányaikkal találkozni Gyönyörű nagy kígyókat lehetett látni a bokrok között és a fákra fölfutva; a mély utakban óriási békákat, melyeknek a hangja bőgéshez hasonlít, itt „csirke-békáknak" hívták őket; a János-hegyen viperák is voltak s kígyó alakú skinkek. A madárvilág is gazdagon voltképviselve. A Farkas-völgyben még erdei sasok fészkére is lehetett találni, s nem ritka látvány volt, mikor a baglyot körülcsiripelve üldözte az apró madársereg. "

/A Svábhegy és a Zugliget/

"Két ősi várrom tűnik fel a zalai hegyek között, mik a sebesen rohanó vonatról úgy tűnnek fel, mintha egymás előtt és mögött járnának-kelnének. A két várrom Csobánc és Szigliget. Ezek is sietnek egymáshoz; méltóságos vonulással közelednek egymás felé, már összetalálkoznak, Szigliget eléje vonul Csobáncnak, de az nagyobb, mint ő, s mikor Szigliget egész előtte áll, a csobánci rom az ő tornyai fölött tűnik elő. Akkor talán a két várkísértet szellemlakosai átbeszélgetnek egymáshoz. Aztán megint búcsút vesz egymástól a két várrom, szellemsuhanással elvonul délnek, északnak. És ezt a bűvmutatványt mindennap hatszor ismétlik a vasúton jövők-menők előtt."

/Úti képek/

"Most kél fel a nap!

Meleg reggel van, a lég ózonnal tele, a nap képe mint egy nagy tűzhalom tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első perc múlva a domborulat kicsúcsosodik, s a napkép gúla alakot vesz föl – másik fél percben a nap ötszögletűvé lesz – azután elhagyja a szemhatárt, s fél percig olyan lesz, mint egy fekvő tojás. Akkor elkezd alul összeszűkülni, felül domborulni, míg egy tökéletes gomba alakját veszi föl. Az ember kacagni szeretne rajta – ha olyan fönséges tünemény nem volna. A gomba nyele lassanként összecsücsösödik, úgyhogy a napkép alul citromot utánoz, majd elmúlik az alsó csücske, de helyette a napkép felső részén támad összeszűkülés. S azalatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet belenézni: mintha valami isten-rokon tündér csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére.

A hajnal délibábjának lehetne ezt nevezni."

/A Hortobágy/

"Itt van az igazi puszta.

A végtelen messzeségben, amennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna: nincs semmi más, mint fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, amit egy vakondtúrás sem zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se fonó ürge, se békászó gólya. A teljes hatalmú semmi uralkodik itten."

/A Hortobágy/

"A pusztai élet azt kívánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap. Pedig amit meg kell látni, az a napfelkölte a hortobágyi pusztán.

A legelső kakasszóra: éjfél után két órakor felébresztenek bennünket: reggeledik már!

A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hívják, hogy hajnalpercenés.

A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a kaszás csillag, az isten szemével. A csoportos fiastyúk, a lefelé forduló göncöl szekere. A csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója világít; a keleti szemhatáron pedig már világosodik az ég.

A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derűjében minden emberalak valami tündéries megvilágítást nyer, minden alakot két árnyék követ keresztben. A síkságot még sötétség lepi. Nagy távolban csillámlik egy pásztortűz a mezőn."

/A Hortobágy/

"Az idő kitisztul, a felhők eloszlanak, semmi szél nem leng már; s ekkor egyszerre elkezdi a délibáb a maga tündérjátékait. A szemhatáron tenger terül széjjel, mely sebesen futó hullámokat látszik hányni, s a futó hab tetejéből sötétzöld erdők, szigetek emelkednek elő. Az elhagyott karám, melyet az imént láttunk, egyszerre emeletes palotává magasodik fel, s az újvárosi templom felkap az égbe s bazilikává nő meg. Majd egy szép hosszú várost látunk fehér házak soraival: nem város ez, hanem legelésző ökrök. A tenger lassanként elnyeli a távolt; úgyhogy az ökrök a szemhatáron látszanak állam, s a látástani csalódás mamutokba nagyítja az alakjaikat. Az optikának minden szabálya fel van forgatva. "

/A Hortobágy/

"Azt mondja a csikós: az úristen is azért teremtette a Hortobágy vizét, hogy elválassza a derék állatot a birkától! – Túl a Hortobágy vizén már nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni: disznóról pedig szó sem lehet! Az csak a karám mellett húzhatja meg magát, mint halálra ítélt gonosztevő."

/A Hortobágy/

"a régi szalontai fajta, mely hajdan még a borsodi Bükkön is uralkodott; szőre kondor veres, lábai hosszúk, mint az őzé, feje nyúlt, fülei előre hegyezettek; vad, bátor állat, mely a farkast elveri a kondájától; kemény természetű, mely soha ólat nem lát, se élelmet vályúban nem kap; felnő magától; a kondás dolga fölkeresni, hol van az évszakban a feltúrni való gyökér, a földi giliszták Kaliforniája, s ha őszre a tölgyes talaj kiszárad, megtudni, hol termett elég makk."

/Úti táskámból/

"A pákászcsalád nőtagjainak sokkal keservesebb sport nemével van dolguk: ők szedik a piócákat, térden fölül a vízben állva, és saját testüket adva csalétkül a vérszopó féregnek."

/Úti táskámból/

"egy botanikába keveredett falusi tanító, aki keresi a ritka tátorján-gyökeret (Crambe Tataria), melynek egy darabjából húsz ember jóllakhatik (Diószegi szerint). De állandó lakóik is voltak ezeknek a szigeteknek. Csakhogy azoknak a minősítését nem találjuk fel a népszámítási rovatokban. Azok az emberek, akik a "semmiből" élnek, akik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak bundadarabbal, gyógyfüveket szednek, felkutatják a "szálepet", meggyűjtik tavasszal a nyárfákról a "popium"-ot, elkészítik a fagyöngyöt madárlépnek s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbictől jól elrejtett tojásait; a fekete űrömből taplót csinálnak, ostorménfából pipaszárat fúrnak, a sziksót összeseprik, s ami annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárulja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom (Rumex); azt kifőzik nagy bűzős földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lehántják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni."

/Úti táskámból/

tátorján = gyökér, fotó, leírás
sulyom = vízinövény, vízigesztenye, fotó, leírás
szálep = szúnyogláb, gyökere vérhas elleni orvosság
popium = jegenyefa-bimbóból, nyírfából készített kiütések elleni kenőcs

"Ámbátor az idő lejárt, amelyről Wernhelm, német tudós azt jegyzé fel, hogy a Tiszának 2/3-a víz, 1/3-a hal: mégis jutalmazóbb mesterség ez a Tiszánál, mint a tengerparton."

/Úti táskámból/

"itt most nem időzünk: sietni kell, amíg a Tisza virágzása be nem áll; mert az még a gőzhajó kerekét is megfogja.

Egy gyöngéd, recés szárnyní rovar ez a kérészek (Ephemeridae) családjából; a hosszú farkú kérész (Palingenia longicauda) kel ilyenkor szárnyra százezrével, myriádjával s rajzik, röpköd a szőke hullámok fölött, mintha hópelyhek kavarognának az esti légben. Ez az ő nászröpülésük, a lakodalmuk, mely után a vízbe eregetve apró tojásaikat, meghalnak s ott lelik a sírjukat, ahol bölcsőjük volt: a Tisza vízében. A tojásokból kikelő lárvák lyukat vájnak a Tisza partjába, s 2-3 éven át onnan leskelődnek zsákmányra, rablásból gyűjtik az anyagot a szárnyas rovar fölépülésére, s lesz belőlük újra repülő „tiszavirág”. A döglött rovarok sárga hullatömegétől olyan lesz a Tisza felszíne, mintha csupa merő pimpóvirággal behúzott mező volna. Ilyenkor van aztán a tiszai halaknak gazdag lakomájuk, olyan mohósággal falják a gazdag prédát, hogy a halászok merítő hálóval foghatják el őket; de még a sertések is beleúsznak a Tiszába, s vígan töltekeznek a tiszavirágból. S ez az ártatlan bogár, ha szárnyra kelhet is reggel, estére meghal: egynapi az élete. Bár cserélnének vele a szúnyogok! De ezek örökké élnek!"

/Úti táskámból/