"A bálványhoz, a láthatatlan istenhez csak azért imádkoznak, hogy segítsen nekik ehhez a másik istenhez, az igazihoz kegybe jutni."

/Ahol a pénz nem isten/

"A legdélcegebb, a legdelibb férfit kiszemelték, s felvezették a Triton városába.
Ott a piac közepén körülállták a nép szüzei, szép hajadon lányai, festetlen arccal, befonatlan hajfürtökkel, üvegszálakból szőtt tündéri ruhákban..
És akkor így szóltak a választott férfihoz:.
- Te vagy ez évben a Teckatlepoka isten. A minden szépségek ura, a gyönyörök félistene, a hölgyek fejedelme. Minden virág számodra nyíik, minden ajk tégedet csókol. Akarsz-e Tecktlepoka isten lenni, elmúlni, elveszni, meghalni a gyönyörben?.
És ha a választott férfi szemei kápráznak e tébolyító szépségek csoportozatin elbámulva, ha vére elkábítja fejét, ha azt feleli: 'igen', akkor balzsamokkal felkenve, gyöngyruhába öltöztetve viszik be őt a Teckatlepoka templomába, s ott él a kéj és mámor édes őrültségében napokat, éjeket. A nép hajadon lányai, azokkal a hosszú, leeresztett hajfürtökkel látogatják őt egymás után, s midőn kijönnek tőle - akkor hajfürtjeik le vannak vágva.. Azokból készül a várost átérő szőnyeg.
E mámor, ez édes álmok tartanak egy évig így.
És az év utolsó napján, az utolsó hajadonnal, akit akkor választ magának, megáldozzák őt a Triton gigásznak. Az élő bálvány elnyeli őket. És azután választanak megint újat."

[Teckatlepoka: a világ teremtője az azték kultúrában]

/Óceánia/

"Ekkor azután elvitték őt az erős pokol istenének, Baálnak föld alatti templomába, aki uralkodik az örökkévaló tüzeken, és oszt kínokat és szenvedéseket itt és a másvilágon; ott megmutatták az idegennek a nagy idomtalan bálvány izzó keblét, mely véres emberáldozatot követel mindennap."

/Óceánia/

[Baál: nyugati sémi népek isteneinek közkeletű megnevezése, jelentése: úr, uralkodó. ]

"elvezették őt a Renaphan isten, a hadak istenének templomába, mely csupa rézoszlopokon állt, maga a bálvány sötét ércből öntve, lábai előtt halommal hevertek tört fegyverek, pajzsok, diadalmas csaták maradványai, miket a karthágói harcosok ellenségeiken nyertek, és hajók monstrumai, miket a tengeri csatákban foglaltak el, s ide halmoztak Renaphan lábaihoz."

/Óceánia/

"elvezették Bar Noémit a nagy fényes bálvány Dagon templomába, mely aranytól és ezüsttől ragyog, hol a gazdagság aranyból öntött istene gyöngyház hajóban ül, mely rakva van gyönggyel és drágakővel, s tengerhullám helyett kénesővel telt medencében úszik."

/Óceánia/

[Dagon: pogány isten. Tisztelete a Tigris és az Eufrátesz mentén és Palesztinában élt. Az ÓSzövetségben a filiszteusok istene. Az időjárás és az alvilág istene, olykor a legfőbb istenként tisztelték.]

"Elvezették őt Astarte csarnokaiba, akit tisztelt a nép fehér márványból faragott szép hölgy alakjában, megmutaták előtte a szerelemistennő tiszteletének misztériumát, a csábító édes titkokat, miktől az emberi ész megzavarodik, a szívhevítő érzéki képeket, mik különböző név alatt minden században a legújabb időkig találtak bálványimádókat."

/Óceánia/

[Asztarté: az ókori elő-ázsiai népeknél a szerelem és a termékenység istennője, a mezopotámiai Istár, a teremtő isteni erőnek női része, a Földanya, a magyar Boldogasszony]

"Pedig Tyrus és Sidon és a görög istenek sokal nyájasabbak, ők megtűrik a szerelem oltárait templomaikban, áldozhat rajtuk galambot vagy kecskét, tiszta vagy nem tiszta szerelme szerint, akinek tetszik; nem számítják be a gyönyör bűneit senkinek, sőt misztériumaikban megtanítják a halandót, mint lehet a gyönyör ismeretlen fokozatai által egy lépéssel közelebb lenni az üdvhöz - vagy a kárhozathoz."

/Óceánia/

"Még akkor istenség volt a föld, s oltárokat építettek jelképének; még akkor nem jutottak az emberek ahhoz a lesujtó tudathoz, hogy ez az egész föld nem egyéb egy kis parányi tekénél, melyet a nap a maga mulatságára vagy a világrendszer súlyegyedének fenntartására forgat köröskörül, melyet körül lehet hajózni, határait szabni, megmérni, hány mérföld széle-hossza, mennyit nyom, meddig tart, miből áll. […]
A földön felül volt az ég, a földön alul volt a Styx, és maguk a földön lakók ismerős érintkezésben mind a kettővel. Senki sem tudta, miszerint az a kék magasság csak a föld gőzeitől megtört napsugár visszfénye, s hogy ott a magasban olyan hideg van, miszerint benne sem az istenek, sem a megdicsőültek nem lakhatnak, a földnek pedig csak a kérge szilárd, alább még az ördögök is csak olvadt állapotban fordulhatnak elő a nagy melegségben."

/Óceánia/

"Rövid, veres haj borítja a koponyájukat, ellenkezően az igazhívőkkel, kiknél a fő szép simára van borotválva. Ellenben a szakáll és bajusz le van kopasztva arcukról, az oly dicsőséges szakáll és bajusz! Viselnek szűk feszes ruhát, mit Allah büntetésül szabott rájuk, kemény örvet, mely állukat mozdulni ne engedje, s hegyes füleket vászonból, amit csúfságból hordanak."

/Az első harangszó Sztambulban/

"Mire való annyi hős odafenn, ha ellenség nincsen? Mit csinálhatnak ők odafenn harc nélkül? Mit ér a Paradicsom, ha nincs benn dicsőség?"

/Az örök harc/

"Egy jóbarátunk feleségének fia született; a derék ember azt kívánta, hogy a fiának eggyel több oka legyen időjártával korhely világkerülővé lenni; meghítt neki keresztapául két poétát: Petőfi volt az egyik, a másik én.
A keresztelő napján meg is jelentünk mi a megszaporodott családnál, szerencsére a leendő komaurunk nem bízott az emlékező tehetségünkben, s maga jött el értünk.
Ott azt gondolták, hogy okos emberek vagyunk, s eleresztettek bennünket a gyerekkel, meg azzal a tudós asszonnyal, akinek a segítsége nélkül keresztelő nem szokott megtörténni a templomban.

A főtisztelendő úr, ki a szent szertartást végezendő volt, szinte azt hitte, hogy tisztességes emberekkel van dolga, meg hogy tulajdonképpen nem sok tudomány kell ahhoz, hogy valaki a keresztapaságon átessék, s odaszólított bennünket a szertartások illető helyére.
Csak akkor szeppent azután meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy vegye kezébe a keresztyén gyülekezetbe felavatandó ifjú honpolgárt.
Ezt ő még nem próbálta soha. Illett a kezébe a kis pólyás csecsemő rettenetesképpen! Azt az aggodalmat nem lehet lerajzolni: ha sírni talál, vagy el találja ejteni!
Aztán felszólíttatott, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt, mondjon el a gyermek felett egy Úr imáját.
Azt elimádkozta szépen. Utána gondolá még azt is: "és őrizzen meg téged attól az Úr, hogy valaha verseket írj."

Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerint három kérdést intézett a csecsemőhöz.
- Ellentmondasz-e a Sátánnak és az ő incselkedéseinek?
A tudós asszony meglökte Petőfit, hogy feleljen rá. Csak annyit kellett neki mondani, hogy "igen".
Ehelyett ő azt felelte:
- Nem.
- Dehogynem! - suttogta a bába, megrángatva a kabátját.
- Igen, igen! - sietett azután a fiatal keresztapa helyrehozni a tévedését, s oly zavarba jött efelett, hogy a saját nevét is alig tudta azután megmondani a papnak.
- De ugyan, hogy tudtad azt felelni, hogy nem mondasz ellent az ördögnek? - kérdeztem tőle, amint hazafelé értünk.
- Tudod - mondá ő -, én csak annyit hallottam, hogy a sátánról van valami szó; s ilyen nagy úrral nem szeretek semmiféle collisióba jönni.
De nem is hítta azután Petőfit senki többet komának, ha azt nem akarta, hogy rajta kezdje a keresztapaságot."

/Petőfi mint keresztapa/

"A fővárosi ájtatos ünnepélyek fénypontja az ország első nemzeti szentjének, István királynak, nyár derekára eső ünnepe. Ezt Buda várában szokták megtartani. Augusztus 20-án már korán reggel cserággal díszített sorkatonaság alkot élő korlátot a helyőrségi templomtól kezdve a királyi várpalotáig. A katonai sorfalak mögött hullámzó közönség tízezrenként számítható. S azonkívül minden utca, minden tér ablakai rakva hölgynézőkkel, s földíszítve szőnyegekkel, virágfüzérekkel és zászlókkal.
A körmenetet, mely a királyi palotabeli Zsigmond-kápolnából indul ki harangzúgás között, a katholikus legényegyesületek nyitják meg, követve fehérbe öltözött koszorúzott leánykák seregétől; utánuk jön a díszszázad (hajdan polgárőrség) tábori zenével. Ezeket követik a budapesti plébánosok, kik után négy káplán emeli vállain a pompás ereklyetartót, melynek kristályfödele alatt az ősi ereklye, az első király jobb keze látható. Két oldalt sorfalat képezve a koronaőrdrabantok lépdelnek, skarlát dolmányokban, acélsisakkal a fejükön, széles csatabárdot tartva kezükben. A „szent jobb” mögött halad a főpapság, apátok, kanonokok stb., és végre a hercegprímás bíbornoki pompájában, fényes papi kísérlettel, előkelő polgároktól emelt mennyezet alatt; kíséretéhez csatlakoznak a katholikus kormánytagok és főurak s a főváros oszlopos hivatalnokai.
Az egész díszmenet a helyőrségi templomba vonul át, ahol a hercegprímás tartja a fényes misét, melyet emel a magasztos oratórium a főváros polgárai és hölgyei karától előadva. Az isteni tiszteletet hazafias irányú, emelkedett szellemű egyházi szónoklat fejezi be, melynek előadója megáldja a királyt, a hazát és a kereszténységet. Innen a várkápolnába tér vissza a menet, ahol a hercegprímás, az ereklyetartó födelének fölemelésével, bemutatja a tért ellepő sokaságnak a királyi jobb kezet. E nemzeti ünnepre az ország minden részéből százezernyi látogató szokott fölseregleni. Az 1891-i ünnepnap munkaszünetről szóló törvény Szent István király napját általános nemzeti ünneppé emelte, melyet ezentúl minden vallásfelekezet tartozik munkaszünettel megülni."

/Ájtatosságok/

"Pár évtizeddel ezelőtt az egész nagyböjtben végigjárták a nagy Stáczio-utcát a munkásosztályból összesereglett körmenetek. Ez utca végén van egy tér és halom; azon áll a kálvária. Magának az utcának a házain a templomtól elkezdve voltak a „stácziók” fülkéi, melyekben fresco-festéssel voltak ábrázolva a „passio” egyes részletei. Minden ilyen fülke előtt megállt és letérdepelt a sokaság, s a vezérférfiú kis könyvéből fölolvasá az idevonatkozó részletet, melyet a többi hívek halk hangon utánamondottak. A szentképeket a háztulajdonosok virágokkal és égő lámpákkal rakták körül e napokon, bármely hitfelekezethez tartoztak is."

/Ájtatosságok/

"Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, amelyek, kivált új esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy újév napján a malacpecsenye szerencsét hoz, mert előre túr; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az hátra kapar!"

/A Duna-parti élet/

"Itt volt első Károly királytól kezdve egész II. Lajosig e szigorú fegyelmű szerzetesek kolostora, kik minden napot az éjféli önkorbácsolással kezdtek meg (egy ilyen jelenetnek egyszer állítólag Mátyás király is tanúja volt titokban), s kiknek a kapuján még a királynak is tilos volt belépni a perjel engedelme nélkül. Szent Lőrinc tiszteletére épült a kolostor. Ereklyéi közt Remete Szent Pál csontjait őrizték. Itt fordította le a szentírást egy szerzetes, Báthori László, húsz éven át ki nem mozdulva az odújából, egy barlangból, melyet a Hárshegy oldalában ma is mutogatnak."

/A Svábhegy és a Zugliget/

"Kanizsán túl az angol borász helyett egy osztrák baronesse és egy apáca lettek útitársaim. A baronesse érdekes halovány arc, az apáca szigorú, merev tekintetű szent hölgy. Az egész úton semmiről sem beszélnek. Vajon zárdába viszik-e a halvány leánykát, hogy oda eltemessék? Vagy pedig zárdából hozzák ki, valamely kifáradt osztrák pair menyasszonyául, hogy úgy temessék el? Mi közöm hozzá? Egyszer egy faluhoz oly közel halad el a vonat, hogy a faluvégi szent feszület ott suhan el az ablak alatt. Az apáca ájtatosan keresztet vet magára, s villámló tekintetet az ifjú hajadonra, ki azt elmulasztá; halkan mormogva: „Baronesse, nem látta ön a szent feszületet?”
A megdorgált leányka még halványabb lesz, s most már figyelni kezd az út mellett elsuhanó tárgyakra. Egyszer csak keresztet vet magára. Egy perc múlva ismétli. Megint egy perc múlva ugyanazt teszi. Aztán megint úgy tesz. Perc múlva megint. Mikor már a huszadiknál van, az apáca szemei szikráznak a haragtól, nem állhatja tovább, megszólítja a túlájtatos hölgyet.
– Baronesse, mit csinál ön? Hisz azok nem keresztek, hanem telegráfrudak!
(Biz azok hasonlítanak az apostoli hármas kereszthez nagyon.)
A szemvillámokból nekem is jut, önkéntelen profánus hallgatónak és szemtanúnak, mely közbeszólásra készt.
– Soror in Domino, az Úr csak a jó szándékot tekinti.
E kegyes mondat megszerzi számomra az absolutiót.
Bizonyosan menyasszonyul viszik a halovány hölgyet, azért nem tudja még, hogy mi különbség van a feszület és a távírdaállvány között! Majd ha férjhez megy, megtudja, hogy mi hát az igazi kereszt!"

/Úti képek/

"A sok nevezetes tanár között egynek az emlékét különösen megörökíté a népmonda: Hatvani Istvánét, a magyar Faustét. Minthogy a róla támadt mondakör, tudtunkra az egyetlen kálvinista eredetű ördög rege, helyén lesz azt itt megismertetni. Hatvanit a népmonda a szellemek varázsfejedelmévé teszi, ki egy nagy bűbájos könyvel gyakorolja fölöttük hatalmát, s emberfeletti csodákat művel: meghívott vendégeinek elhozatja a tőrök szultán asztaláról az egész lakomát, s aznap a szultán nem kap enni; de az elhozott narancsfákról nem szakíthatnak gyümölcsöt a kíváncsi asszonyságok, mert a hozzányúlásnál az illető hölgyférje feljajdul, hogy az ő orrát, fülét húzzák! Egy feldöntött palackból olyan árvizet támaszt a teremben, hogy a hölgyek mind a padokra ugrálnak előle. Majd sétálni megy, pálcája végével négy lovas szekeret rajzol a homokba, arra felül s megelőzi rajta az előre vágtatott bíró fogatát. A szidalmazó kámzsás barátnak akkora szarvakat növeszt, hogy az nem bírja a fejét az ablakból visszahúzni; halottakat idéz a temetőben, s megküzd az ördöggel. Az ördögnek különös kedve van a diákjait elcsábítani: Hatvani képét veszi fel, s éjféli előadásokat tart. Hatvani tanácsára az éjféli lecke miatt panaszt tevő diákok hamut hintenek el a teremben, s azon megismerik a reverenda alatt a sátán lólábainak nyomát, aztán elriasztják az „Erős várunk nekünk az Isten!” éneklésével."

/Debrecen/

"A halásznak nem szabad káromkodnia. Az istentelent elkerüli a hal a néphit szerint."

/Úti táskámból/

"rábukkanhatunk a fán költő vadkacsára, mely fészkét a fűzfák koronáira rakja, s mikor a kicsinyei a tojásból kijöttek, onnan dobálja le őket a vízbe. Piros zománcú tolláról jól felismerhető és nagyon keresett állat azért, mert böjti eledelnek is elnézhető, mivelhogy fán termett, és így nem tekinthető húsnak, hanem gyümölcsnek."

/Úti táskámból/

"A magyar alföldi nép a maga természetes eszénél fogva régi idők óta eltanulta, hogyan kell a víz és föld jó és rossz szellemeivel jó barátságban élni.

A magyarok ős vallása hagyomány szerint az elemek imádása volt. Nem is lehetett másképp, mint hogy egy bálványt nem ismerő nép azt imádja vagy rettegje, akitől közvetlenül kapja a jót, vagy a rosszat. Tiltott pogány szokásaik, majd boszorkánypereik tartogatják az emlékét a vízparton tűzrakásnak, a vízen deszkára tett fáklya elbocsátásának, a vízben megtisztulásnak; ma is megvan még a húsvéti öntözés, s történelmi kútforrások említik a magyar fejedelemnek és vezéreknek víz medrébe történt eltemetését.

Abulfeda följegyzi a magyarokról, hogy a tüzet is imádták, de amellett mindig „vízjárta” helyekre igyekeztek.
…
Ellenségtől soha teljesen meg nem hódítva; a szabadságot minden kifejezésében megszokva, ez a nép imádja azt a földet, amelyen lakik, azt a folyamot, mely földjét elárasztja, éppen úgy, mint az ősidőkben, s vendégszeretete ott maraszt minden jövevényt."

/Úti táskámból/

"Vannak nagyszerűbb, pompásabb, elragadóbb látványok Erdély tájai közt, de oly magasztos alig lehet több, mint a Szent Anna tava. A legrégibb időktól a legújabbig szüntelen vallásos eszmék Sion-köde lebegett e táj fölött, ez volt a rajongók, az ihlettek Libanonja, ami Izráelnek az Olajfák hegye, a hindunak a gangeszi szent völgy, az északi skandinávnak az Igdrazill árnyéka alatti magány, s a hellén költészet arany árnyképeinek a Tempe: az Erdélynek a Szent Anna tava."

/Úti levelek/

"Meglátogattuk az ormot, melyen Attila legelső sasfészke, Budvár állott. Néhány vasaló alakú kő most is ott hever halomban, s roppant gödrök jelölik a leghatalmasabb király palotájának helyét. Alant egy középkori kápolna áll, Jézus kápolnája. Néhány század előtt a tatároktól űzött székelyek Budvár romjaira vonták fel magukat, s onnan egy székely íjász a sátorban ülő tatár kánra egy nyilat lőtt el a Jézus nevében, mely azt szíven találta. A távolság, melyen a nyíl átrepült, mintegy hétszáz lépés. Azon helyen építék a lövés emlékére ama kápolnát."

/Úti levelek/

"Ez annyiszor látott ércszobor jobb lába túlér a piedestalon, s az a két lábujj fényes. Azt mondják róla, hogy az ájtatosok csókjaitól lett olyan fényes. Most is jöttek oda minden rendű és nemű hívek, zarándokok, katonák, nők, parasztok; előbb megtörülte mindenik a tenyerével a szent szobor lábát, azután megcsókolta. Az utána jövő szintén sietett az előtte járult csókjának a nyomát letörülni a lábról, mielőtt a saját ajkait hozzáértetné. Nem az apostol iránti tisztelettől lett az az érc oly fényes, hanem a felebarát iránti utálattól."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Hiszen az újkor is épít még ily nagyszerű templomokat. A bécsi műtárlat kupolája nagyon hasonlít a Szent Péter-templomáéhoz. Az újkor apostolai oda is összehordták mindazt, ami az embert üdvözíti itt a földön, s mi magyarok tízmilliót hordunk oda azért, hogy e szentségeket bámulhassuk, és most? Ahány pápának és martyrnak a hamva nyugszik e kriptákban, annyi gyárnak és iparvállalatnak a papírja nyugszik az „exhibitionsek” kriptái fenekén, s részvényeiknek cifrázata helyettesíti Michel Angelo basreliefjeit, s nagy kérdés, hogy melyik kor volt a bigottabb: az-e, amelyik elhitte a papnak, hogy az számára megszerzi a mennyországot, s azért odaadta neki verítéken szerzett vagyonát s látta épülni e földön e csodaműveket, s lelkében a paradicsom gyönyörűségeit: vagy az, amelyik elhitte a szédelgő nyeglének, hogy az neki egy forintból kettőt tud csinálni, s a holnapi kényelem reményeiért adta oda neki a mai keresményét, s épített rajta gyárakat, mik nem dolgoznak, vasutakat, mik nem közlekednek és fellegvárakat, amiket elfújt a szél."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Miért nem mentem el a pápát meglátogatni? – kérdik tőlem itthon. Hisz őhozzá könnyű bebocsáttatást nyerni, csak kérni kell azt.
De hát miért mentem volna oda?
Hogy hazudjam előtte azt, amit nem érzek? Hogy eltagadjam előtte azt, amit helyeslek? Hogy világi fejedelemségének megszűntét mindig óhajtottam. Hogy híve vagyok a népszabadságnak, a felvilágosodásnak. Mondjam ennek az ellenkezőjét, mint annyian mások, s aztán dicsekedjem vele a nevető világnak, hogy sikerült játékot űznöm egy eszmevilág romjai alá temetkezett tiszteletreméltó ősz alakkal?"

/Utazás a harangokkal együtt/

"Tizián remekműve ez: Mária mennybemenetele.
Tiszta, fenséges, földfeletti kép. Szellemmé alakuló emberalak. Egyesítve benne a szent, a nő és az anya.
Kiszenvedt fájdalom, előérzete az üdvnek, viszontlátás öröme, megdicsőülés: mind egy női arc vonásaiban, egy nőalak mozdulataiban kifejezve.
A művészet a tökélynek azon a fokán, ahol egy ember egy istent teremt.
Sokáig nem bírtam e képtől megválni. Nézése elfeledteti velünk a külvilágot.
Ha van csodatevő Mária-kép: ez az.
Amit papnak és cathedrának nem sikerült mindenkivel elhitetni, azt elhiteti vele a művész.
E kép előtt nem lehet senki mahomedán.
Velencének már csak azért is fenn kell állni örök időkig, hogy keretül szolgáljon ennek az egy képnek. Drága keret; de a kép még drágább!
Ha még visszatérek Velencébe valaha, csak azért lesz, hogy ezt a képet még egyszer meglássam."

/Utazás a harangokkal együtt/

"Milyen is az az ördög? Orthodox templomaink tele vannak a képével festve: látható az az utolsó besszarábiai beszerikában is. Csúf, szarvas, bozontos fejű, kilógó veres nyelvű kecskebak, tüzes vasvillával a kezében, a ki a megnyilt földből támad elő, pokoltűz lángjai közepett, s keresi a bűnöst, a kit kárhozatra czepeljen. Dehogy ilyen az ördög! Az egy eszményi szép férfialak, a ki nem a pokol torkából, hanem a ragyogó holdudvarból száll alá, aztán nem is a bűnt keresi, hanem a legtisztább, a legeszményibb indulatokat, hogy azok miatt vigyen bennünket a kárhozatra."

/Sírkő-album/

"Ne üsd fel véres szentírásodat
Előttem! Vágóhidak krónikáját!
Mely textust ad az ádáz konczolásra!
És rágalmazza a jóságos Istent
Midőn nevében gyilkolásra hív."

/Milton/

"SZENT PÉTER

Nagyon egyszerű ennek a módja,
Hogy az ember a nyakáról leódja.
Nem tudod, hogy kinek tégy igazat?
S rakod a kérvényből a nagy kazalt,
Hát tégy úgy, hogy mikor már nagyon sok
S nagyon háborgatnak az instánsok,
Nevezz ki egy nagy enquéte-bizottmányt,
Az egész nagy hamazt rázúdítván,
Nevezd belé Stilites Simeont,
Ki húsz esztendeig semmit sem mond,
Szent Calepinust, ki sohsem mosdott,
Kétfélekép szóló szent Ágostont.
Szent Ivánt, kinek nótája örök,
Szent Jánost, a kinek neve Török,
Szent Xaverust, ki mindig kóborol,
Szent Quadrust, ki két évig horkol.
Bizd rájuk a complicált causát,
Vizsgálják meg, tartsana pauzát.
S hogy ha azok elkészültek velek,
Hivassanak meg a notabelek,
A skeptikusok és casusiták,
Azok a dolgot jól megvitassák,
S ha átment conferentiákon,
E sok teketórjás ákombákom,
Ugy kerüljön az osztályok elé,
Minden angyal bátran szóljon belé.
Azután ha az instánsok mégis
Élnek, hallgattassék ki az ég is.
A csillagok, a cherubim sereg;
Valahol csak elvesztik a perek!
Mire ennek vége lesz, barátom,
Beteljesül mindannyin a fátum."

/Paradicsomi bajok/

"I. felvonás
(Történik a paradicsom kapujában.)

SZENT PÉTER (káromkodik)

Ezer milljom teremtúrózsacskó!
Jővel, segits, amice Gábor angyal!
(Szaladj, hijad, izé! Te szárnyas tacskó!)
Nézd már, megint a bummelzug vonattal
Mi furcsa pasasirhad érkezik?
Ki lábát hagyta el, ki a kezit,
Hova tegyem! a padlás mind tele,
Csak a pinczébe menne bár a fele.
Okosabb háboruban legalább
Egy rész Mahommednél helyet talált,
A másik ment a Bráhma hotelébe,
De most mind a mi házunkat telé be;
Hisz nincs az ég se gumilásztikóbul,
Kidönti a falát, ha mind betódul."

/Paradicsomi bajok/