“Ekkor írt Petőfi egy verset, mely e sorokkal kezdődik:
   Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
   Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok?
végződik pedig így:
   Vasvillára velök, aztán szemétre!
   Ott egyék őket kutyáink ebédre!

S ami a kettő között esett, az valami irtózatos démoni költészet! Pokol sötétjén átvillámló pokoli tűzsugarak!
Mikor ezt a verset az írói körben, az úgynevezett közvélemény asztalánál felolvasá Petőfi, én azt mondám neki: „Égesd el ezt a verset!”
Ő szemembe nézett egy percig, gondolkozott. Nem volt szokása soha megbánni, amit tett, kitörülni, amit leírt: hanem ekkor fogta ezt a lapot, a lámpa fölé tartá, s a rettentő költemény lobbot vetett.

De azért nem veszett el nyomtalanul. Valaki a jelenvoltak közül megírta azt Pozsonyba, ami emlékében ragadt belőle, s ott egyszerre elterjedt az a hír, hogy Petőfi negyvenezer fegyveres pór élén áll a Rákoson s Dózsa Györgyöt utánozni készül.
E remegés órájában lép be Széchenyi István az egybegyűlt főurak közé, s e szavakkal kezdi üdvözletét:
„Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?”
A főrendek még aznap egy szó ellenvetés nélkül elfogadták a követi tábla határozatait.

Hanem Petőfi verse után sokat kutattak még. Egyszer Kuthy is odajött hozzá s össze-visszahányta Petőfi iratait, s nagyon példálózott a versre, de nem tudhatott ki semmit. Az meg volt semmisítve. Még Petőfi hagyatékában sem található fel; egyedül Sükei tudta, ki egy hallásra megtanulta azt, ő pedig meghalt.”

/Az én kortársaim/

Petőfi Sándor: A mágnásokhoz

Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a nyakatok?
Uj divatu nyakravaló készül most
Számotokra… nem czifra, de jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket,
Hogy irántunk emberiek legyetek,
Vegyetek be az emberek sorába?...
Rimánkodott a szegény nép, s hiába.

Állatoknak tartottátok a népet;
Hátha most mint állat fizet néktek?
Ha megrohan mint vadállat bennetek,
S körmét, fogát véretekkel festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból, milljomok!
Kaszát, ásót. Vasvillát fogjatok!
Az alkalom maga magát kinálja,
Ütött a bosszuállás órája!

Ezer évig híztak rajtunk az urak,
Most rajtatok a mi kutyáink hízzanak!
Vasvillára velök, aztán szemétre,
Ott egyék a kutyák őket ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak, megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk;
Isten után a legszentebb a nép neve:
Feleljünk meg becsülettel nékie.

Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk,
S örömében mindenható kezével
Fejeinkre örök áldást tetézzen.

Felejtsük az ezer éves kínokat,
Ha az úr most testvérének befogad;
Ha elveti kevélységét, czímerit,
S teljes egyenlőségünket elismeri.

Nemes urak, ha akartok, jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak,
Szüksége van mindnyájunkra a hazának.

Nem érünk rá várakozni, szaporán,
Ma jókor van, holnap késő lesz talán,
Ha bennünket még mostan is megvettek,

Az úr isten kegyelmezzen ti nektek!

1848

Zeng a liget a csalogány dalain :
Mélázza a völgyi tilinkót;
A bérezi patak csókdossa szelíden
A rózsafüzért, a habokba leringót;
Langy szellet a bokrot, a méh a virágot
«Hát mink én édenem üdve, világom.
Meg nem csókoljuk-e egymást ?

Hát mink meg nem csókoljuk-e egymást?
En ? — és Te ? meg ? — Háromszivü egység l
Szép hölgyem ölén nevet kicsinyem,
Oh kérlek ! óh kérlek az égre, nevess még !
Lantom szerelemre felajzva remeg :
Hadd énekelem meg gyermekemet ! —
— Szerelmi dalt a fiamhoz !»

«Hadd zengjek dalt a fiamhoz. —
Nem tudja, mi az még? — Dajkadana!
Majd hogyha megérti, szivébe bevésse
Ah annyival édesebb ajkad, anya.
Elmondd neki, apja ki volt, hova lett?
Mily boldogul élt, a mig élt, te veled,
Nőm. — Özvegyem tán, mire hull a levél.

Tán özvegyem, a mire hull a levél!
Oh mondsza, felejteni tudsz-e te engem? 
— Olcsó a halál, hova engemet hinak. —
Majd meghal-e nálad is árva szerelmem? 
— Oh nem, nem, örökkön örökre soha!
Ha téged a sir rabol el, mi oda
Mindketten e sirba leszállunk . ..

« Olcsó a halál, hova engemet hinak !»
A harcz mezején rendet a ki vág,
Nem válogat az, nem hallgat imára,
Nem nézi, ki a tövis és a virág?
Kit fed feledés moha, hol kimulék ?
S kit vesz föl a hir ege, csillagul ég !
Nem hangszere lant a halálnak…

Ám harczi robaj, dobogó paripák,
Bőszült tömegek vihar-átka!
Vérnász, hol a csókokat osztja a vas,
S a sir hideg férge a mátka;
Jaj szóknak kardala ! — Tűzi harang ! —
— És közbe', ha csend marad, pendül a lant.
S azt mondja : «előre, halálba !»

«Már nyugszik a harcz », károgja busán
Lombhagyta juharról a holló.
« A vér mezején nincs több aratás ;
Már mind lekaszálva a tarló ...»
— Gyászhirnöke harczi mezőnek ! izend meg :
Hol bajnokom? Hol van a hős, a ki zengett ?
Szólj ! hol van a férj, a kit ugy szereték ?'

Holló felel : Úgy ketten szereténk őt!
Sok deli hős indula szavára : 
— Dus lakomám nekem és fiaimnak . . .
En megsiratom ; te ne várjad !
Száz közt legalul fektetten
Alszik. — Gyászoljuk meg a hőst mink ketten.
En holtig. — Az uj nászéjig az özvegy . . .»

Uj nászéjig az özvegyi fátyolt,
Oly lenge lepelt, eltépi a szél.
A férfi vigaszba' mi láng, mi varázs van !
S az asszonyi sziv, az hajh nem aczél! 
— A holtnak az álmot ! A szivnek öröm kell!
Nem félt a halott! Szép lepke, te röpkedj,
Majd ha a nászzene tánczra hevit!

Nászzene hangjainál repül a pár :
Uj szeret karján deli asszony ;
A tarka füzér, a menyasszonyi disz
Leng fürtéirl kígyózva le hoszszan.
S még boldogabb óra. mely eljön a csenddel:
Ajkat, szemet édesen elcsuk a szender;
Csak két sziv dobogása beszél…

Csak két sziv dobogása beszél…
Hát ott ama harmadik: sirbeli rém ?
Csontfő, koszorús kalpag fövege,
Sirbolti világ fénylik szemürén,
Ott szive fölött a koronátlan
Ország czimer. — éppen e helyen át van
Lőve : mutatja a felbuzogó vér…

És szól, nem az ajk, hanem a vérző seb:
«Én édenem üdve, világom !
Mint várlak regen epedve lakomba!
Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom :
Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal.
Jó hosszú az éj ott, meszszi a hajnal,
Éjfél az idő, jer alunni hivem !

Jer vélem alunni lakomba ! mi szép az !
, Zöld bársony a domború kúp födele.
Átszőve virággal, — arany, hiaczint,
Tarka kavicsmozaik belseje.
És bútora, — halld én boldogságom ! —
Legdrágább csont a világon:
Hős fiak csontkoponyája merőn ...»

«Csontkoponya ! — Te nem vagy! — Ereszsz el l
Férjem soha nem voltál. — Idegen !
Arczod nem övé. — Nem láttalak én. —
Hagyj nyugtot — eredj sírodba — nekem !
— A rém koponyája nevet : « Hahaha!
Tréfás a világ szörnyen od' alá!
Szép asszony, ime igazad van.»

«Sok társam e házban. Együtt mi lakunk; —
Nem leltem az arczom ; téved a kéz;
Ám visszamegyek s majd meglelem azt:
A válogatás ott bármi nehéz ;
S majd visszajövök, ha valódi fejem
A sok koponyák sora közt kilelem.»
Szól s eltűnik a siri álom.

És megjelen újra, megtartja az éjfélt:
Elmondja, mit álmodik ember a sirban?
Elmondja, hogy élnek a holtak alant ?
Rég elfeledettet : a múltba mi hir van ?
Hajdankori kéjt, — porlepte reményit ; —
És zengi szerelmi dalát, ama régit. —
Ó az ! — Csak feje nem. — Az a másé. —

Mind másnak az arcza, mit elhoz alantról;
Álarczai száma tömérdek:
Van vén, — fiatal, — komorabb, szelidebb ;
Kik mind a közös nagy üregbe befértek.
És hija nejét, s szerette fiát,
Nó', gyermek, álmából ijedve, kiált,
,Nem ! Te nem Ő vagy ! Nem megyek én!

És hija nejét és gyermekit is
Húsz évig a rém szakadatlan,
Sirján a tövis megtépi, ha kél,
És öltönye mind szakadottabb ;
Majd árnya csupán a régi alaknak :
Fénytünemény, odavetve falakra.
S még egyre susog : «óh jertek oda !»

Ősz asszony lesz a nő, vén ifjú a gyermek :
Élő váz, ki az életet unja;
Kín látni anyának ! — A szíve beteg,
A szive nehéz ; ez a földre levonja;
,Oh leld igaz arczodat meg valahára !
Nem rettegi éjjeli jöttödet, várja,
Várja sóhajtva az asszony, a gyermek

S felkölti szerelme hívása az alvót,
És megjelen éjféli óra eltt : —
Ugy tündököl arcza, merész szeme villan.
És ajka mosolyg, a miként azeltt.
Kard s lant kéziben. — Eldobja magától, —
Más dolga ! Szeretve karolja ma által
A gyermeket és az anyát

És elviszi őket messze magával.
Hol háza fölött szép zöld a födél.
A rózsabokor rajt öszszeborul,
S hullatja virágit hamva fölé . . . 
— Elvitte magával mind, mi övé volt,
S most kezd csak alunni nyugodtan a rég holt.
Mig fenn magas égen csillaga ég!

S zeng a csalogány a tavasz ligetén. —
Költőnk dala sir pásztorfurulyából. —
Villámaival csókolja meg egymást
Két felleg az alkonyi égen távol. —
-— Nem dörg : méh döng a virágon . . .
Lenn súg a halott : «Szűm üdve, világom,
Csókoljuk örökre mi egymást! »

[Ballada Petőfiről és szemrehányás feleségének, Szendrey Júliának. Még le sem telt az egy év gyászidő, amikor Horvát Árpád történész, egyetemi tanár felesége lett. Második házasságát országos felháborodás kísérte, Arany János ezek után írta meg A honvéd özvegye című művét.]

" Csodálatos delejes tünemény az a népek lelki életében, hogy a népköltészet mindig a borzalom, a félelem sötét, borús színeivel festette le maga előtt az északot, míg a délkelet ismeretlen távolából várta elérhetetlen reményeit, oda küldé ábrándjait, oda sóhajtozott el… "

/Óceánia/

"Itt eszembe jut egy versem, amit poéta koromban írtam (t. i. mikor a poéseos classisban ültem: jó harmincnyolc esztendeje); címe volt: „Az ember és az arany.”

Te úr vagy a földön és én halott
A föld alatt: por, csendes és szegény,
Nincs rang-különbség a porok között:
Minden sötét a sírok éjjelén.
– Te fölkutatsz s földedre fölviszesz.
A mindenen ott urrá leszek én;
Te meg helyembe fekszel s por leszesz
A föld alatt: por, csendes és szegény."

/Úti táskámból/

"Ha ember üldöz, Istenhez megyünk.
De hogyha Isten sújt le, ah, ki véd?
Még akkor is marad egy menhelyünk.
Ki fölemel, az az emberiség."

/Ischia/ 

"De a szinész együtt hal meg művével,
midőn szemét lehunyja, őt se látják,
S még jó, ha élve nem látta meg azt,
Hogyan temették el - lassan, - feledve.
A gyöngy, mit ő teremte lángeszével
Emberszemének könyje volt: - letörlék."

/Első Lendvay Márton emlékére/ 

"Ember ha tudna még egyszer születni
S választani magának alakot,
Hibáit, gyarlóságit ott feledni
A hallgató, mély sirban, hol lakott:
Ha ismerné már egy lefolyt életből,
A régi emberéből mit vehet föl
S az ujból mit teremtsen majd másnak?
- Az volna csak szép feltámadásnak.

Ha igy szólna hozzája a teremtő:
Kelj fel halott, itt van a virradat:
Panaszkodál, hogy az mind nem kelendő
Mit tőlem kaptál; alkosd magadat!
Jobban tudod már, hogy mi kellene?
Testednek izma, szűdnek szelleme.
Itt van! Alkosd meg hát ujra magad.
Aztán ne halljam több panasz szavad.

Hejh milyen buzgón válogatná össze
Testének porczikáit minden ember!
Tudom, még egy rossz fog se volna közte,
Sem egy hajszál, mely később fordul őszbe,
Arczához a festőtől kérne mintát,
S a hány fénykép-album van, nézné mind át,
Szobrászversenyt hirdetve termetére
S aként intézné, hogy legyen kék vére.

Mert hát ujjá születni nem elég,
Úrrá születni, ez a fődolog;
Hisz a legjobb gépnél is a kerék,
ha nincsen kenve, akkor nem forog,
Tehát uj életét ugy vegye ki,
Hogy élni is legyen miből neki,
S kit a feltámadás életre csalt,
Leljen nagy birtokot vagy hivatalt.

Észt annyit, mennyi nem lesz terhire,
Tartós jó kedvet, bátor, hű szivet,
Ki bajoktól vissza nem ijed;
Tudományból is, hogy legyen hire,
Becsületet, a mely legyen kerek,
Müvészetben pedig legyen remek;
Kiket szeret, azok mind szeressék
S mindezekhez egy kis jó szerencsét.

Kár, hogy ez így nem adatott embereknek.
Azonban még is adatott
Nem egynek, ám ezernek, százezernek
Hogy egyesülten feltámadhatott.
S kikben együtt élt, együtt sirba hullt,
Az ujkori csodák tanujául
Egy egész várost ujra alkota.
- Beszéljük el, hogy történt e csoda?"

/Szeged feltámadása/ 

"Egy Isten él, kit minden nép imád,
S ki jól imádja, annak éltet ád.
Ez Istent másutt is jól ismerik
A Kárpátoktól le a tengerig -
Ez Isten, ki megtörte fegyvered,
Nálunk is Isten: - a honszeretet."

/Apotheosis/ 

"Alszol-e még öregem?
Nincs már magyar nemzet a földön!"

/Petőfi ébresztő/ 

"…
Eszeveszett idők járnak,
A koszorus fő most szégyen;
Villámvonzó a borostyán,
Azt mesélik róla régen.

Nincsen már többé dicsőség,
A gyáváké most az érdem;
Az erény most szennyesben jár,
S a bűn jár fényes fehérben.
Sebet hoz magának a hős,
Az áruló rendcsillagot,
Azt gúnyolják, ezt üdvözlik
Csuszómászó országnagyok.

Nincs már többé szabad nemzet,
Csak egymásra törő csordák,
A kik egymás szabadságát
Parancsszóra eltiporják;
A kik saját lánczaiknak
Hogy ne hallják a csörgésit,
Zsolozsmáikal üdvözlik
Testvérnépek temetésit.

Nincs már többé vallás; - nem az
Történik mit az ég rendelt;
Nem tisztelnek láthatatlant,
Nem imádnak itt: csak embert.
Embert, ki a földet bírja,
Ki e világon hatalmas,
Ki nem utal fel az égre;
De megfizet, úgy jutalmaz.

Nincs már haza; - darab föld az,
Mit az egyik vérrel öntöz,
S öntöz nehéz verítékkel
Lelánczolva a göröngyhöz;
A másik meg arat rajta,
Maga számára asztagot,
Föld, mit ura kedve szerint,
Elád, elveszt, elosztogat.

[…]
S a midőn a szabad szellem
Lánczaitól megmenekszik,
Fogjuk mi is énekelni:
Garibaldi resurrexit."

/Garibaldi/

"Kincs a gyermek ifju szive!
Nemzet kincse van azokban;
Örökünk, mit egy ivadék
A másikra épen hoz át:
Tanítsátok meg szeretni,
Gyermekiteknek a hazát
Nemzetem gazdaszszonyai."

/A nemzet gazdaszszonyaihoz/

"Mi a művész? - ki alkot és teremt.
- Isten-gyönyörnek földi részese,
Ki éltet ujdonúj lényeknek ád,
Miket csak Isten s ember egyesülten
Alkothatott; de egyik sem külön!
- S a képzett mű túléli alkotóját:
Az ember meghal; és az Isten él!"

/Megyeri szobrának leleplezésekor/

"Mit tudod te, mi a honfi bánat,
A ki senkihez sem tartozol?
Mit tudod te, mért a túlcsapó kedv,
A midőn a dal utója szól?
Mit tudod te, hogy mi a magyar dal?
Ki a jövő zenéjét alkotod.
A magyar dal a multak zenéje
Hogy miért az? meg sem hallhatod.
Mit tudod te, mi egy nemzet kincse,
Hogy mik annak ősi szentei?
Te, ki anyád édes drága nyelvén
Egy igét ki nem tudsz ejteni!"

/Liszt Ferenczhez/

"Csupán ősi nyelvünk lelke él még
S vérünk lángja, a magyar zene :
Az a dal, mely szivből jött és szivbe
Visszatér; mely együtt sír velünk,
Mely beszél, mit el nem mondhat a száj,
Mit belül csak némán érezünk;"

/Liszt Ferenczhez/

"SZENT PÉTER

Nagyon egyszerű ennek a módja,
Hogy az ember a nyakáról leódja.
Nem tudod, hogy kinek tégy igazat?
S rakod a kérvényből a nagy kazalt,
Hát tégy úgy, hogy mikor már nagyon sok
S nagyon háborgatnak az instánsok,
Nevezz ki egy nagy enquéte-bizottmányt,
Az egész nagy hamazt rázúdítván,
Nevezd belé Stilites Simeont,
Ki húsz esztendeig semmit sem mond,
Szent Calepinust, ki sohsem mosdott,
Kétfélekép szóló szent Ágostont.
Szent Ivánt, kinek nótája örök,
Szent Jánost, a kinek neve Török,
Szent Xaverust, ki mindig kóborol,
Szent Quadrust, ki két évig horkol.
Bizd rájuk a complicált causát,
Vizsgálják meg, tartsana pauzát.
S hogy ha azok elkészültek velek,
Hivassanak meg a notabelek,
A skeptikusok és casusiták,
Azok a dolgot jól megvitassák,
S ha átment conferentiákon,
E sok teketórjás ákombákom,
Ugy kerüljön az osztályok elé,
Minden angyal bátran szóljon belé.
Azután ha az instánsok mégis
Élnek, hallgattassék ki az ég is.
A csillagok, a cherubim sereg;
Valahol csak elvesztik a perek!
Mire ennek vége lesz, barátom,
Beteljesül mindannyin a fátum."

/Paradicsomi bajok/

"I. felvonás
(Történik a paradicsom kapujában.)

SZENT PÉTER (káromkodik)

Ezer milljom teremtúrózsacskó!
Jővel, segits, amice Gábor angyal!
(Szaladj, hijad, izé! Te szárnyas tacskó!)
Nézd már, megint a bummelzug vonattal
Mi furcsa pasasirhad érkezik?
Ki lábát hagyta el, ki a kezit,
Hova tegyem! a padlás mind tele,
Csak a pinczébe menne bár a fele.
Okosabb háboruban legalább
Egy rész Mahommednél helyet talált,
A másik ment a Bráhma hotelébe,
De most mind a mi házunkat telé be;
Hisz nincs az ég se gumilásztikóbul,
Kidönti a falát, ha mind betódul."

/Paradicsomi bajok/