"Egy vasárnap, mikor vőlegényem, Sándor kijött hozzánk, a józsefvárosi templom mellett gyermekek játszottak egy kis fekete-tarka egyhetes malackával, de már a szegény állat annyira ki volt éhezve és fagyva, hogy alig lélekzett. Sándor megvette a kis malacot a gyermekektől és elhozta hozzánk. Gyönyörű kis állat volt, de sajnáltuk, hogy nem soká örülhetünk neki, mert már utolsó óráiban van. Bátyám [Jókai] látja a kis megdermedt állatot, azt mondja, nem értetek ti ehhez, azzal kezébe veszi a kis malacot és cognac-ot tölt a malac szájába, begöngyöli egy kendőbe és a slafrockjába rejti. Ezzel leültünk ebédelni, ebéd után a malac kezd mozogni és visítani, hamar tejet melegítettünk a számára, azt szépen megitatta vele bátyám ezüst kávéskanálkával. Azt mondja, mikor jóllakott a malac:
— Na ez valami elkárhozott királyfi lesz, mert ösmeri az ezüst kanalat. — Éjszakára bevitte a malackát az ágyába, odarakott fészket számára és az éjjeli szekrényére kellett bekészíteni a gyorsforralót, hogyha éjjel a malac megéhezik, megmelegíthesse a tejet számára. Ez igy ment nap-nap után, annyira szerette a kis állatot, hogy még az éjjeli álmát is feláldozta érte. Minden reggel elmondta, hogy:
— Még hetvenhetedik öregapjának ennek a disznónak sem volt ilyen jó dajkája, mint ennek, de meg is becsüli magát, csak egyszer költ fel, akkor megszoptatom és mikor jóllakott, egyet mozdul és ismét elalszik.
Elnevezte a kis malacot Muncinknak. Mikor már nagyobb lett a Muncink, a mi szobánkba került, de nem maradt meg seholsem, csak az ágyon, később meg már olyan erőszakos volt, döfött és harapott, hogy nem lehetett a szobában tartani. Dehát hova tegyük a Muncinkat? - Hát az ólba, —mondja bátyám— ekkora kamasznak már ólban van a helye. Régi paplanokból és pokrócdarabokból vetettünk tehát ágyat a Muncink számára és kivittük az ólba. De az ott oly lármát és ordítást csapott, hogy még a szomszéd milimári sem tudott meglenni tőle. Addig-addig lökdöste az ól ajtaját, mig kiverte a sarkából és azzal kirohan az ólból, a folyosó és az ebédlő ajtaját kitaszítja és azzal szalad az ágyra. Senki sem mert hozzányúlni, mert harapott, csakis bátyám szavára hallgatott. Igy szegény kis Muncit ki kellett a hegyre küldeni, mert a városban nem lehetett tartani. Felneveltük. Kétméter-mázsás disznó lett belőle a következő télire. Mikor megölték, senki se akart enni a husából, mindenki a Muncinkat sajnálta, legjobban bátyám, azt mondta, hogy igy jár az ember, ha disznónak születik."
/Jókay Jolán visszaemlékezései/