"van a németnek egy példabeszéde, mely szerint a szerelmesek között szükséges czivakodásnak lenni, a miből az következik, hogy a czivakodás nem egyéb, mint egy neme a szerelmi nyilatkozatnak. "
/Háromszéki leányok/
"van a németnek egy példabeszéde, mely szerint a szerelmesek között szükséges czivakodásnak lenni, a miből az következik, hogy a czivakodás nem egyéb, mint egy neme a szerelmi nyilatkozatnak. "
/Háromszéki leányok/
"A boldog emlékű tánczos Farkas szép lábficzamító magyar figurái még akkor nem voltak föltalálva a magyar nemzet dicsőségére, melyekkel ha nekiindul valaki, egy magának kevés egy tánczterem, s ugyan vigyázzon, a ki mellette áll, fogára, szemére, hogy ki ne rugdalja. Nem tanulta még akkor a magyar ember a lábát úgy fölhányni, hogy a talpát megcsókolhassa, sem a kezeivel hadonázni, mintha a bölcsesége után kapkodna, hanem kiálltak előbb a férfiak egyedül, szépen karéjban, csípőre tett kézzel, toborzót tánczolni, a zenehang mellett csak a halkan összevert sarkantyuk tactus-ütése hallatszott, s hogyha jött a frisse, oly természetesen ment minden mozdulata a lábaknak, mintha egyenesen a tárogató dictálná beléjök.
Erről mondhatta azt a vers: Csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza. Mondta pedig azért, mert a biblia versei szerint, midőn sz. Dávid egyszer diadallal tért vissza Jeruzsálembe, hosszú köntösét fölemelve tánczolt.
Már pedig a világon semmi nemzet tánczához sem szükség, hogy a lábakat lássák, mint a magyaréhoz. Hanem hogy szent Dávid oly rugdosó és féllábon keringő tánczokat mívelt volna, mint a minőket most szinpadokon mutogatnak magyar komoly táncz képében, az nyilván képtelenség. "
/Petki Farkas leányai/
"Jaquez (ez is direkt-termő, de csak mégis jobb beojtani, ámbár a bora tintának igen jó, nem is nagyon poloska zamatu)"
/Kertészgazdászati jegyzetek/
"Ezzel már kis diák koromban is sok bajom volt; eleinte mindig azt hittem, hogy Attila valami török hadvezér, míg legutóbb megtudtam, hogy az egy zsinóros kabát, s Schillerről sokáig azt képzeltem, hogy az egy német költő, míg a tapasztalat rávitt, hogy az egy magyar bor."
/A véres kenyér/
"Mit ér, hogy a németek találták fel a könyvnyomtatás mesterségét, a lőport és a zsebórát? de a borsóhurkát is ők találták fel, s e legutóbbi találmányuk a barbarismus legutolsó fokára szállítja le őket.
Megenni az elfogott ellenséget, az még nem cannibalismus; de megenni a borsóhurkát, az a népjog elleni merénylet!
Már Plátó kimondta, hogy a borsóevéstől ostobává lesz az ember, s a németek a hadjárat alatt húszmillió borsóhurkát ettek meg. […]
A megtört borsót újra hüvelyes veteménynyé alakítani, beletöltvé azt a disznóbélbe! Hisz ez lealacsonyítása a disznó méltóságának!
Ez magyarázza meg, hogy a németek miért győztek. Mikor a német katona a csatatéren állt, azt godolta magában: ha előre megyek, akkor meglehet, hogy meglőnek; de ha visszamegyek, minden bizonynyal borsóhurkát kapok. Hát inkább előre ment."
/A véres kenyér/
"Mi puskatűzzel fogadtuk őket, a mi annyira megrémítette az ellenséget, hogy rögtön ágyúval felelt rá.
S hogy kellően jellemezzem az ellenség gyávaságát, még nem is úgy lőtt, a hogy más tisztességes ellenség szokott, hogy egyet ellő az ellenség feje felett, azután a másikat száz ölnyire előtte, a harmadikat jobbra, a negyediket balra mellette el; hanem ezek mindjárt az első golyóval egyenesen oda közénk lőttek."
/A véres kenyér/
"Ne csak a németek dicsekedjenek vele, hogy volt nekik olyan hatalmas emberük, mint dr. Faust, a kit életében tenyerén hordozott, halála után pedig pokolra vitt az ördög, a mi elég szép kitüntetés: más szegény ember a maga lábán jár oda."
/A magyar Faust/
"Én valóban várom, hogy európai parlamentjeink valamelyikében egy lelkes emberbarát fel fogja emelni hatalmas szózatát az illető szakminiszterhez: „Van-e tudomása miniszter úrnak, hogy Afrika mélyében, a niám-niámok országában, milliói az embertársaknak ínséget szenvednek, még nagyobb nyomorban élősködnek a Pápua-szigetek lakói, kiknek a bográcsaik már kiszáradtak a hús nem létele miatt? Ha van tudomása róla, hogyan kíván rajta segíteni?” S erre a szakminiszter a következőt fogja válaszolni: „Igenis, teljesen értesülve vagyok említett embertársaink nélkülözéséről, s a következő, gyökeres intézkedéssel szándékozom rajta segíteni. Nálunk, Európában tízezrekre megy a száma azoknak az életuntaknak, akiket a hírlapok öngyilkosoknak neveznek. Ez kárba veszett anyag. Én most egy nagyszerű vállalatot alapítok, állami szubvenció mellett, melynek feladata lesz minden ország tengeri kikötőjéből havonkint egy hajót elindítani Dél-Afrikába és a Szigetvilágba, mely az öngyilkosságra elszánt embereket rendeltetésük helyére ingyen elszállítsa, s szűkölködő embertársainknak kiszolgáltassa.” És ezen vállalatnak fényes sikeréről kezeskedem. Mert amilyen utálatos és undorító bűn az öngyilkosság, s annak elkövetőjét amennyire elátkozzák hozzátartozói is, a hulláját a temető árkába hantolják el jeltelenül; annyira dicső és magasztos életbefejezés, ha az életunt földi maradványai lelkesült lakoma következtében a legdicsőbb sírba, emberi gyomrokba temettetnek el, s lelküket nemcsak bűn nem terheli, nemcsak átok nem kíséri, de sőt mindenki, aki végtisztességtételükön részt vett, nagyot cuppantva a szájával, azt mondja: „ez az ember nagyon jó volt”. Ez öngyilkosokat összegyűjtő vállalatnak, reményem szerint, fényes jövendője lesz, s a niám-niámok és maforik nemzete örök időkre boldogíttatik.
De úgy látszik, hogy ez az ügy még nem került a parlament elé."
/Ahol a pénz nem isten/
"Egy jóbarátunk feleségének fia született; a derék ember azt kívánta, hogy a fiának eggyel több oka legyen időjártával korhely világkerülővé lenni; meghítt neki keresztapául két poétát: Petőfi volt az egyik, a másik én.
A keresztelő napján meg is jelentünk mi a megszaporodott családnál, szerencsére a leendő komaurunk nem bízott az emlékező tehetségünkben, s maga jött el értünk.
Ott azt gondolták, hogy okos emberek vagyunk, s eleresztettek bennünket a gyerekkel, meg azzal a tudós asszonnyal, akinek a segítsége nélkül keresztelő nem szokott megtörténni a templomban.
A főtisztelendő úr, ki a szent szertartást végezendő volt, szinte azt hitte, hogy tisztességes emberekkel van dolga, meg hogy tulajdonképpen nem sok tudomány kell ahhoz, hogy valaki a keresztapaságon átessék, s odaszólított bennünket a szertartások illető helyére.
Csak akkor szeppent azután meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy vegye kezébe a keresztyén gyülekezetbe felavatandó ifjú honpolgárt.
Ezt ő még nem próbálta soha. Illett a kezébe a kis pólyás csecsemő rettenetesképpen! Azt az aggodalmat nem lehet lerajzolni: ha sírni talál, vagy el találja ejteni!
Aztán felszólíttatott, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt, mondjon el a gyermek felett egy Úr imáját.
Azt elimádkozta szépen. Utána gondolá még azt is: "és őrizzen meg téged attól az Úr, hogy valaha verseket írj."
Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerint három kérdést intézett a csecsemőhöz.
- Ellentmondasz-e a Sátánnak és az ő incselkedéseinek?
A tudós asszony meglökte Petőfit, hogy feleljen rá. Csak annyit kellett neki mondani, hogy "igen".
Ehelyett ő azt felelte:
- Nem.
- Dehogynem! - suttogta a bába, megrángatva a kabátját.
- Igen, igen! - sietett azután a fiatal keresztapa helyrehozni a tévedését, s oly zavarba jött efelett, hogy a saját nevét is alig tudta azután megmondani a papnak.
- De ugyan, hogy tudtad azt felelni, hogy nem mondasz ellent az ördögnek? - kérdeztem tőle, amint hazafelé értünk.
- Tudod - mondá ő -, én csak annyit hallottam, hogy a sátánról van valami szó; s ilyen nagy úrral nem szeretek semmiféle collisióba jönni.
De nem is hítta azután Petőfit senki többet komának, ha azt nem akarta, hogy rajta kezdje a keresztapaságot."
/Petőfi mint keresztapa/
"Igen érdekes tréfa, Thierry Attilájának német fordításában az, hogy a nagy király lakomáját a fordító azzal végezte be, hogy kompótot csemegéztet az egybegyűlt hadfiakkal.
Az eredeti szövegben "compotatio" áll, ami azt jelenti, hogy a derék hadfiak ebéd után nagyszerű áldomást ittak, a szelíd érzelmű fordító azonban sokkal tisztességesebb mulatságnak találta ennél a kompótot feltenni Attila asztalára.
Szinte képzeli az ember maga előtt, hogy ette Priscus rétor, a bizánci követ tele sisakjából a tutti-fruttit szép kávéskanállal, hogy mártogatták a piskótát az osztrogót fejedelem és Attila a befőtt ribiszkébe, s hogy ült neki öt-hat nagy bajuszú hun vezér a pajzs közepére kiszedett fagylaltnak, míg az alsóbb rendbeliek süvegre rakták a liktariumot.
Csak arról kellenne még értesülnünk, hogy melyik boltból anticipálták ahhoz a sok befőtthöz a cukrot, melyet csak ezer év múlva ismertek meg Amerika feltalálásakor."
/Mikor az ember valami nyelvet tud és nem tud/
"Egyszer egy lótolvaj cigány volt a fegyházban, aki a büntetés ideje alatt kitűnő csizmadiának qualifikálta magát és megtanult igen szépen írni. „Látod, mondá neki az igazgató, mikor büntetésideje leteltével elbocsátá s keresményét kezébe adta: most szereztél magadnak tisztességes mesterséget s írni is megtanultál; ennek mind jó hasznát veheted.”
– Az már igaz – mondá a cigány –, legalább jövőre, ha lopok, magam tudom megírni a ló-passust, nem kell másra bíznom.
Vissza is került nemsokára Szamosújvárra; amiben aztán nem a rendszer a hibás, hanem a cigány természete."
/Úti táskámból - A szamosújvári fegyenctelep/
"Azt mondják, hogy most nagyon csöndes a bécsi börze. No, ha azt csendnek nevezik itten, akkor azt szeretném tudni, hogy milyen lehet benne a lárma?
Mintha a Váci utcán tolvajt fogtak volna el, s azt a nép ki akarná szabadítani; mintha Debrecenben tüzet oltanának a diákok, s kifogyott volna a vizük; mintha Rimaszécsen képviselőválasztás volna, s fehér tollas, vörös tollas és cserepár verekednék összegomolyodva; mintha Molnár népszínházában Bem apó hadai ostromolnák Szeben városát; mintha Miletics interpellálna a képviselőházban s ez mind egy terembe volna összegyűjtve: valahogy megközelítené a börzelármát, mikor az csendes."
/A bécsi börzén/
"Visszatérőben leszálltunk egy templom előtt az útfélen, aminek ez a különös címe van: „Domine, quo vadis?” (Uram, hová mégy?)
Köztudomású a monda, én is hallottam vagy olvastam azt valaha; de azért mégis új volt előttem, mikor a sekrestyés elmondá, hogy ez a hely az, amelyen egy éjjel Péter apostol összetalálkozott Krisztussal. Péter menekült Rómából, megtudta, hogy a császár halálra keresteti, s irtózott a vértanúság kínjaitól. Szemközt találkozott menekültében a mesterrel. „Domine, quo vadis?" kérdé megdöbbenve. „Venio iterum crucifigi.” Felelé a világ megváltója. (Jövök újra keresztrefeszíttetni.) Erre az apostol megszégyenült, megfordult, s visszatért Rómába. Ott elfogták, s Nero cirkuszában halálra kínozták. De hát mi volt az akkori mártíromság? Hisz akkor még nem voltak újságírók; csak olyan közönséges hóhérlegények voltak."
/Utazás a harangokkal együtt/
"Magánál az előadásnál érdekesebb jelenet volt az a delnő, aki az első felvonás alatt nagy zajjal foglalt helyet egy földszinti páholyban cicisbeójával együtt. Fehér öltöny volt rajta, erősen decolletírozva, az egész öltözet sűrűn telehímezve gyöngyökkel és brilliántokkal, csak úgy szikrázott minden mozdulatánál, nyakán hármas gyöngysor, brilliantcsattal, haja gyöngyfüzérekkel átfonva, s a hajtorony közepébe brilliant paradicsommadár tűzve, mint egy pavilon. Nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy a rajta levő sok drágakő, gyöngy megért „harminc” forintot. "
/Utazás a harangokkal együtt/
[cicisbeo (ejtsd: csicsiszbeo): házibarát, szerető]
"Egyszer disputált a görög, nemzetének elsőbbsége fölött más barbár nemzetbeliekkel: „az én hazámból szállt ki az egész világra minden bölcsesség.” „Azért nem maradt hát meg benne semmi”, mondá rá az egyik barbár."
/Utazás a harangokkal együtt/
"Az életmód is olyan: az olasz munkás reggelire ánizsgyökeret eszik, ebédre sült árticsókát minden egyéb hozzátétel nélkül meg zöld mandulát, ezt árulják egész nap nagy lármával, minden utcaszögleten. Ami pedig a kenyeret illeti, amivel a római él: az még most is ugyanolyan, amilyen a Grachusok idejében volt, amikor a kenyeret csak arra használták az asztalnál, hogy kezeiket beletörölték evés után, s aztán eldobták a rabszolgák számára. Itt nem lehetkenyéririgység. Sőt, értelmét veszti a szentmondat: „aki tégedet kővelhajít meg, hajítsd vissza kenyérrel”, mert az a római kenyér mellettsemmi különbséget nem tesz. "
/Utazás a harangokkal együtt/
"Ami az egész világon annak az erénynek a jelképe, amit „isteni” melléknévvel szokás megtisztelni: ti. a „gorombaságnak” – a bérkocsis: az Rómában a legrokonszenvesebb népelem. Mikor megpillantja a közeledő idegent, feltartja az ujját, mint az iskolásgyerek, azzal ajánlja szolgálatát. S szolgálata nemcsak arra terjed ki, hogy vendége csontjait összerázassa: egyúttal kalauzul is szolgál neki."
/Utazás a harangokkal együtt/
"Igazán nagy hibát követett el ősapánk, Attila, hogy mikor már benn volt ebben a szép országban, megint kiment belőle, ahelyett, hogy cum gentibus itt letelepedett volna. Dicső ősünk festményi remekművekben, s a Szent Péter templomának egyik művészi oltárdomborművén megvan örökítve, amint visszaretten az égből alászálló Szent Péter és Szent Pál apostolok láttára. De ha már meglátta, pogány létére, a keresztyén szenteket: mért nem követte őket egészen? Mért nem lett egyúttal keresztyénné maga is? S maradt volna ott római császárnak. Lett volna belőle Szent Attila. Az olaszok is jól jártak volna, mert nem kellett volna ezernégyszáz esztendeig várniuk az Unita Italia után: mi se bántuk volna meg a dolgot; diákul úgyis meg kellett tanulnunk: s most volna a „Kálvinista Róma” helyett igazi Rómánk, Tisza volna most Melegaro, Széll volna Sella, Madarász volna Mazzini, s volna jegybankunk minden városban három, egymás piculáit el nem fogadó. S most laknánk ebben az Istentől megáldott paradicsomban, aminek a népe ugyan szegény, de az országa gazdag, s a kicsiny emberei büszkék arra, hogy a hazájuk nagy. Ezért könnyű az olasznak énekessé qualifikálódni. De a mi hazánkban, a mi klímánk alatt nem lehet az embernek az örökös zúgolódás, patvarkodás miatt megakadályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki túl a szükségleten."
/Utazás a harangokkal együtt/
[ cum gentibus = népeivel, nemzeteivel ]
"Ellenzéki hírlapírónak arany a dolga! Félnek tőle és magasztalják. Témából sohasem fogy ki. Lelkiismerete mindig nyugodt, ha jót indítványozott, azért, mert jót talált ki; ha rosszat, azért, mert úgysem lesz belőle semmi. Míg ha egyszer kormánypártra került, köszönnek is neki, nem is az emberek, szidják s azt kérdik tőle, hogy érzi magát? Ráolvassák, hogy bezzeg nem azt beszélte tavaly „a Löki gyöpön!”, s ha csak hazaárulónak nevezik, még akkor nagyon tisztességesen bánnak vele."
/Utazás a harangokkal együtt/
"A párt, amelyhez tartoztam, kormányra jutott, ezzel együtt nekem is kötelességem lett, mint lapszerkesztőnek, a pártommal együtt menni s a kormánypolitikát védelmezni.
Ez olyan érzés, mint mikor egy asszony özvegységre jut. Most ő lett úr a háznál, most már ő végezheti mindazt, amiért eddig minden nap pörlekedett a férjével; már most csinálhatja mindazt jobban maga, ha tudja; az egész ház gondja az ő vállán fekszik, ki eddig csak a készhez ült hozzá, s csak az öreget ösztökélte függöny mögötti prédikációkkal. Hogy fog elbánni a sok idegen ellenséggel? Hát még a hitelezőkkel! (A megboldogult nemigen jó gazda volt, sok adósságot hagyott a successoraira!) És aztán a nyakára nőtt sok nagy refractarius gyerek, akiket ő maga kényeztetett, pártul fogott, mikor az öreg jött a spanyolnáddal, rendet csinálni közöttük. Ő fejtette ki bennük az ellenkezési ösztönt. Most aztán hogy bírjon velük? A kormányra jutott oppositio valóságos özvegyasszony (a bibliai olajos korsó nélkül)."
/Utazás a harangokkal együtt/
"Azt pedig egyáltalán le kell tagadni, hogy a lélek a szívben lakik. Hogy a lélek halhatatlan, azt a vallás dogmái miatt el kell hinnünk: igen is van lelkünk, mihelyt meghalunk. Akkor annak feladata a spiritista üléseken megjelenni s kérdésekre feleleteket adni. Ez az előkelő világ meggyőződése. De a míg élünk, mi az ördögöt akar velünk a lélek? Teszszük azt, a mit a testünk kiván. A mig élünk, addig csak testünk van: azontúl aztán ám lássa a lélek, hogyan él tovább - ha kedve van hozzá."
/Sírkő-album/
"Szívről csak a fürdőorvos előtt szoktak beszélni, aki aztán megállapítja a szívtágulást, szívelhájasodást, szellentyűbillenést, s praescribál gyüszüvirágot, farkasalmát. A szív igazán alkalmatlan orgánuma a testnek. Momus következetesen róhatta volna meg szokása szerint Jupitert, az emberalkotót, hogy miért adott annak ilyen gyarló életszabályozót: nem tudott a helyett egy remontoárt helyezni az erei és idegei góczába?"
/Sírkő-album/
[remontoár: az órásiparban a felhúzó rúgó neve. Rementoár óra, melyet nem kulccsal húznak föl, hanem az óra felfüggesztő gyűrűjének gombjánál fogva, melyet ide-oda csavarnak.]
"Hát most, kulcsár barátom, rexum! bal lábbal előre marsch s küldje be nekem a vadászt. […]
No hát édes Dadian, kandidálja ön ki magát innen, és igyekezzék nem tünni fel többé a politikai láthatáron, a míg nem invitálom. […]
No hát már most mosolyogja ki a bőröndömet, s kaczagja ki az öltönyeimet, aztán vigyorogja ide nekem a tiszttartó urat."
/A bolondok grófja/
"Ha kifáradt a csatában a honvédnak a marka
A legelső kérdése az, no most hol van a marha?
A gulyáshúst megteremti tábortűznél a Marcsa.
De csa úgy ha szét nem futott a csatában a marha.
Az ökörre nagy szükség van! Csupán az a nagy baj, ha
Mind a generalstabnál van egyesítve a - marha."
/Világszép leányok/
"Én is úgy vagyok már, mint az egyszeri palócz, a ki azt mondta, hogy úgy elnézem ezt a kulacsot, azt gondoltam sonka, pedig hát sajt."
/Világszép leányok/
"Mikor az ember hét esztendeig Afrikában lakik, ott olyan kemény a nap, hogy minden hajaszála összegöndörödik tőle. […]
Mikor a muszkák elfogtak, felvittek Siberiába. Ott mentem így össze. Hiszen rektram maga tanította, hogy a hideg összehúzza a testeket. […]
Szerecsenyországban barnultam így meg: a hol még éjjel is süt a nap. Ott minden ember kéményseprő.
- Hogyan kerültél te le Sibériából Szerecsenországba?
- A föld alatt.
- A föld alatt? Héh ez hazugság.
- Hazugság ám! Azért mert Bozonkán nem tudnak róla. (Kihúz a táskájából egy képes könyvet.) Tessék: olvassák el azt csak. Utazás a föld alatt, Verne Gyulától. Ennek voltam én az inasa.
- Nyomtatva van; tehát igaz. […]
- Huszonkét gyerekünk lett a boldog házasságból. Tizenhárom princz és kilencz princzesz.
- Huszonkét gyerek! Te Peti! Hét esztendő alatt!
- Hja! Hosszabbak ám ott az esztendők. Tetszik tudni, a meleg mindent kitágít. […]
- Gyalog soha nem játam, csak mindig struczmadáron lovagoltam.
- Hát aztán mét hagytad ott ezt a jó helyedet mégis?
- Nagyon meguntam a sok kolibrimájat, amivel traktáltak. Aztán meg ott az a szokás van, hogy a mikor az embernek fia születik, annak a nevét föltetoválják az apának a bőrére, hogy el ne felejtse (mutatja a felgyűrt karján a betűket.) Utoljára azt mondtam, hogy biz én nem hagyok a bőrömből eleven kalendáriumot csinálni! Megszököm. Csakhogy Szerecsenországban soha sincs éjszaka, ott mindig süt a nap. Én tehát megvártam egyszer, mikor egy napfogyatkozás jött. Akor olyan sötét lett, hogy a szerecsenek mind megvakultak. Én is hirtelen felkaptam a struczmadár-csődörömre, s egy vágtatással áthajtottam Európába.
- Hát a Földközi tenger mit vétett, édes öcsém?
- Igy van ám az, rektram, mikor az ember nem tanult egyebet a Hármas Kis Tükörnél. Hát nem hallotta hírét, hogy a dicső Lesseps a suezi csatorna által összekötötte a két világrészt egymással. Azon jöttem keresztül.
- No már a suezi csatornárul csakugyan hallottam; de még ilyen alaposan meg nem magyarázta senki, hogy az nem a száraz földet, hanem a tenget metszi keresztül.
- Hát aztán hova kerültél?
- A legközelebb eső oszágba: Párisba. De ott nem volt maradásom; mert ott már olyan sok az ember, hogy felének nappal aludni kell, csak éjjel jöhetnek elő, mert különben nem lehetne járni az utcán. Én hát nagy hirtelen átvándoroltam Angliába.
- No most megcsíplek! S miféle alkalmatossággal mentél át Angliába?
- Hát mifélével? A magam két fakójával.
- Micsoda? gyalog? Te! A calaisi csatornán eresztül! Nem vagy te nagy Kristóf!
- Ejnye! bizony még meghazudtolnának. Hát nem olvasták még, hogy alagut van már a csatorna alatt csinálva.
- Annak biz ott van a képe a Vasárnapi Ujságban.
- Még ott sem maradtam. Egy kis sétaugrással átkeltem Amerikába.
- De már oda csak gőzhajón utaztál?
- Nem! Én oda a tengei kígyón utaztam.
- Tengeri kígyón? Megeszem én azt!
- Ne egye meg, nemzetes uram! Az is benne van a Vasárnapi Ujságban. […]
- Hát én ezt szerecsenországban tanultam meg: ott a hegedű a fegyver. Mikor két császár háborút akar folytatni egymással, szembe állítják a hadseregeiket: minden katonánál van egy hegedű; s azok addig hegedűlak egymásnak, míg a két sereg közül valamelyik elszalad."
/Világszép leányok/
"- Az orosz és török seregek hadi zsoldot kapnak.
- Mi az a hadi zsolt?
- Az a dupla zsold. A muszka kap béke idején egy kancsukát, háborúban kettőt. A török katona kap béke idején semmi zsoldot; háborúban annak a duplumossát."
/Világszép leányok/
"Én pedig egy jó tanácsot adok neked, Peti öcsém. Ha azt akarod, hogy a háborúban soha meg ne lőjjenek: azt vigyázd meg, hogy a legelső ágyúgolyóbis hol csap le a földbe. Te akkor abba a lyukba állj bele: a mathematikai proportio szeint úgy áll mint egy a 32198-hoz, hogy ugyanabba a lyukba több golyót bele nem fognak lőni."
/Világszép leányok/
"A konyhasót nem kell előhagyni, mert attól az egerek nagyon elszaporodnak. Galenus speficumához, mely a vért meleggé teszi, végy praeparált veres klárist, balzsamot, paradicsomfát, szerecsendió virágot, aranyfüstöt, pézsmát, bensoét, manus christit, dyagridat, fahéjfa olajat, és alkermes lekvárt. Tarestinus szerint az eperfába ojtott körtének piros húsa lesz. Verulami baco szerint a Borometz fa élő állat, mely legel. Ha a fazékban fővő káposztára bort loccsantanak, soha nem fő meg puhára. Mikor egy asszony elveszti a beszélési tehetségét, a békakorsócska levelét kell mártani az italába, mivelhogy a béka a vizi állatok között az egyedüli, a melyiknek szava van. Arnoldus de Villa Nova szerint, a ki a napraforgó virágának harmatával él, soha se hal meg, a míg abba nem hagyja. (Neki megy egy útba eső fának abban megüti a homlokát.) Praestantissime! Erről jut eszembe, ha a homlokodat megütötted s kék folt támadt rajta, végy corporis Christi napján hajnalban balkézzel, a napnak hátat fordítva, kitépett buzavirág nedvét, vegyítsd össze szarvaskönynyekkel és szűzraj mézével, azzal kedn be. A holdbeli embereknek csak egy lábuk van, ellenben három kezük és előlhátul ábrázatjuk. Ha a majmok borotválkoznának, emberek volnának. Hermes Trismegistos palaczkba zárta az ördögöt s minden évben megduplázva a váltság díját, ha még egy évig élt volna, 262144 aranyat kapott volna."
/Szép Mikhál/
"SZENT PÉTER
Nagyon egyszerű ennek a módja,
Hogy az ember a nyakáról leódja.
Nem tudod, hogy kinek tégy igazat?
S rakod a kérvényből a nagy kazalt,
Hát tégy úgy, hogy mikor már nagyon sok
S nagyon háborgatnak az instánsok,
Nevezz ki egy nagy enquéte-bizottmányt,
Az egész nagy hamazt rázúdítván,
Nevezd belé Stilites Simeont,
Ki húsz esztendeig semmit sem mond,
Szent Calepinust, ki sohsem mosdott,
Kétfélekép szóló szent Ágostont.
Szent Ivánt, kinek nótája örök,
Szent Jánost, a kinek neve Török,
Szent Xaverust, ki mindig kóborol,
Szent Quadrust, ki két évig horkol.
Bizd rájuk a complicált causát,
Vizsgálják meg, tartsana pauzát.
S hogy ha azok elkészültek velek,
Hivassanak meg a notabelek,
A skeptikusok és casusiták,
Azok a dolgot jól megvitassák,
S ha átment conferentiákon,
E sok teketórjás ákombákom,
Ugy kerüljön az osztályok elé,
Minden angyal bátran szóljon belé.
Azután ha az instánsok mégis
Élnek, hallgattassék ki az ég is.
A csillagok, a cherubim sereg;
Valahol csak elvesztik a perek!
Mire ennek vége lesz, barátom,
Beteljesül mindannyin a fátum."
/Paradicsomi bajok/