"az általunk igen tisztelt Metternich, a kit a bécsiek elkereszteltek Franzel'sein Minimax-nak; ezen szellemdusnak távolról sem mondható elnevezést a Práterben előadni szokott hydrostaticai játékokból merítvén."

/Jocus és Momus/

"tudvalevő dolog, hogy a bor minden nyelvre megtanít "

/A két szász/

" a székely nép nemcsak templomában, hanem szivében is viselé az Istent, elannyira, hogy káromkodást nem lehete hallani az egész székelyföldön, hanem ha megharagíttaték a székely, annyit mondott: 'hogy a Jézus ne verjen meg!' még akkor is oda tette azt, hogy 'ne' meggondolván, hogy milyen nagy szerencsétlenség származhatnék abból, ha onnan elhagyná. "

/Háromszéki leányok/

" A Rabustya üsse meg! káromkodék fölpattanva Farkas úr (mert még akkoriban nem ismerték azokat a szép czifra káromkodásokat, mik most divatban vannak.) "

/Petki Farkas leányai/

"Azt, hogy minálunk Magyarországon úr a német, hogy itt németül társalgok a szeretőmmel, a pinczérrel, boltossal; német újságot olvasok, azt már megszoktam, az természetes; de hogy a franczia is németül tanuljon, az elviselhetetlen gondolat rám nézve. Hogy Magyarországon minden várat német katona tart megszállva, benne német tábornok parancsol, az természetes dolog, de hogy a német még Elsassban is parancsolni akar, azt már nem tűrhetem! Hogy a magyar az utolsó garasát is odafizeti az itthoni németnek, hogy annak státusadósságait elvállalta, hadseregét tartja, hogy miatta saját pénzjegyeket nem adhat ki, az a sors megmásíthatatlan intézkedése, s én abban megnyugszom; de hogy a német még a francziát is meg akarja fizettetni, azt nem tűrheti a lelkem; azért már kardot rántok, s megyek véremet ontani, ha kell."

/A véres kenyér/

"hisz ez nem kenyér, hanem korpapikhercs! záklyás vakarcs! czudar katakönyöke!"

/Párbaj Istennel/

[katakönyöke: disznó vastagbelének hajló része]

"Ime, milyen praktikus megoldása a vitás nyelvkérdésnek. Megenni azt, aki más nyelven beszél. Azt hiszem, hogy nem messze vagyunk már ettől a megoldástól."

/Ahol a pénz nem isten/

"A tengerész nem káromkodik (amíg vízen van)."

/Ahol a pénz nem isten/

"A könyvárusok egymás között medvének híják az olyan kéziratot, melynek nem akad kiadója; ráknak pedig az olyan könyvet, melynek már akadt kiadója, de nincs vevője."

/Két lángész egy házban/

"Igen érdekes tréfa, Thierry Attilájának német fordításában az, hogy a nagy király lakomáját a fordító azzal végezte be, hogy kompótot csemegéztet az egybegyűlt hadfiakkal.

  Az eredeti szövegben "compotatio" áll, ami azt jelenti, hogy a derék hadfiak ebéd után nagyszerű áldomást ittak, a szelíd érzelmű fordító azonban sokkal tisztességesebb mulatságnak találta ennél a kompótot feltenni Attila asztalára.

Szinte képzeli az ember maga előtt, hogy ette Priscus rétor, a bizánci követ tele sisakjából a tutti-fruttit szép kávéskanállal, hogy mártogatták a piskótát az osztrogót fejedelem és Attila a befőtt ribiszkébe, s hogy ült neki öt-hat nagy bajuszú hun vezér a pajzs közepére kiszedett fagylaltnak, míg az alsóbb rendbeliek süvegre rakták a liktariumot.

Csak arról kellenne még értesülnünk, hogy melyik boltból anticipálták ahhoz a sok befőtthöz a cukrot, melyet csak ezer év múlva ismertek meg Amerika feltalálásakor."

/Mikor az ember valami nyelvet tud és nem tud/

"Ilyen a budapesti vásári élet. Hiányzik belőle a világvárosok kínálgatási lármája: az az énekhangra szedett reklám, amitől a délelőtti órákban visszhangzanak Párizs és Nápoly utcái.

Még néhány évtizeddel ezelőtt lehetett néhány sajátszerű hangot hallani az utcákon: a dunavizes ember „Dónawoósz!”-t kiabált, a házaló eltutmálta reszkető hangon a „Handlééé!”-t, a szalmaáruló végigkiabálta az utcát a „szalmát vegyenek”-kel, a váci olajárusnő elrikkantotta az „oláj”-t, a milimári leány beénekelte a kapu alá „Káfen’s a Mili und an Obers!”, a soroksári polgártárs ránk parancsolta dörgő szóval, hogy „Krumpli káft!” (magyarul-németül), a tót leány melancholicusan énekelte a „Káfni Sooond”-ot (vegyenek homokot), a tót ablakos minden kapun bekiáltotta, hogy „fénsztr mók!” stb. Ma már mindez múlófélben van, kivált a pesti oldalon; akinek valami eladnivalója van, nem hívogatja a vevőket; tudja, hogy érte mennek."

/A Duna-parti élet/

"Egy régi népmonda szerint e szigeten vannak elásva a fejedelmi kincsek, melyeket elvinni nem volt idő, azok között a királyleány ezüst harangja is; s éjfélenként Margit napján túlföldi fény gyullad ki a királyleány sírja fölött: megcsendül az ezüst harang, s ugyanaz a bűbájos illat árad szét a tájon, melyet a krónikák legendája említ a királyleány sírbatételénél s újból fölvételénél.
– Mindez manapság nem mese többé! A túlföldi fény megjön, a bűbájos illatárt meghozza minden tavasz, az ezernyi változatú rózsanyílás évadjában; a szigeten valódi fejedelmi kincsek ásatnak el, melyeket fenséges tulajdonosa, József főherceg ruház be e birtokába, s e kincsekben az egész közönség részesül, s megszólal az ezüst harang is. […] És most – mindenhol és mindenha hallani „Margit királyleány ezüst harangjának” szavát: az édes anyanyelvet."

/A Margitsziget/

"Itt azután áttért a herceg magyarországi élményeire, hogy egyszer lovakat vásárolt, s a remondákat vezető huszároktól sokszor hallá ezt a szót: „Isten, Isten!” Míg egy végre azt mondá: „Három Isten!” A vezénylő lovastiszttől kérdezé, mit tesz az? Ez azt felelte (nem sokat tudott magyarul), hogy a magyaroknál háromféle vallás van, katholikus, protestáns és görög; a katonák efölött vitatkoznak. Bismarck sehogy sem akarta a magyarázatot elhinni, míg a kecskeméti főbíró felvilágosítá róla, hogy ezt a szót nem annyira imádságképpen, mint erőkifejezésül szokták használni erre mifelénk."

/Bismarcknál/

"Mért is nevezték el a magyar nyelvészek a filomélát csalogánynak? Azért, mert az énekével csalogatja magához a párját."

/Sírkő-album/

"Hivatása a magyar irodalomnak végbevinni azt a nagy munkát, amit sem fegyverünk, sem diplomatiánk nem tudott befejezni: a velünk egy hússá, de nem egy lélekké vált nemzetiségek meghódítását. Nem azt a hódítást értem itt, amit a hatalmasabb erőszak a gyengébb fölött gyakorol, hanem azt a lelki egybeolvadását az értelmiségnek, melynek közös útján találkozva, egymást buzdítva, elismerve, ami nekünk szent, másnál is megbecsülve, az erősebbnek fitymálását, mit velünk éreztetnek, nem fizetve vissza a nálunknál kisebbeken; elérjük azt a nagy diadalt, melyben mindenik fél nyert és egyik sem vesztett."

/A magyar irodalom missiója/

"Maga vontcsövű szamár!"

/Világszép leányok/

"No Zsuzsi, hát téged mi szél hozott ide, 'kárlátóba' jöttél-e vagy 'susogóba'. Leány vagy-e már vagy még csak menyecske!"

/Világszép leányok/

"- Tizenkét tarokk tuletroa pagát ultimo.
- Köszönteti a kuruti plébános.
- Rekontra!
- Aztán a molnár ultimót mondott: a pandurhadnagy megkontrázza, nemzetes úr hív ki. Aztán okosan azzal a csepp észszel.
- Hát aztán ki játszik? (Kihív.)
- Tudtam, hogy bakot lő! Hát hosszú színt kell híni ilyenkor? A patnert kell meghajtani?
- Ángol ész!
(Ütik ököllel az asztalt.)
- Mint a kijáró kutyát!
- Azt hagyom a szent ekklézsiának.
- Megeszem én azt.
(A míg az ütéseket szedi, jól rásújt a kezére Csibor.)
- Aujaj! Az az én csontom volt!
- Hát ezt ki bírja?
- Hegyibe a gémmel!
- Ütni, híni!
- Vulpest, vulpest!
- Tarokkot neki.
- Skiz, vagy semmi.
- Magam az öreg!
[…]
(a fejéhez kap) - Hüh, mit csinálsz te leány?
- Csak egy legyet fogtam el a leveli békánk számára.
- De ne nézd az én fejemet vadászterületnek, mert én foglak el. (Kártyát dob az ütésbe.)
- Hát pubot kell én nekem smirolni az ütésbe?
- Mikor az a leány legyet fogdos a fejemen!
- Úgy játszott az úr, mint egy pudli!
- Ne tessék veszekedni. Épen így lett a molnár haminczhárom.
- Ta apjuk! Hallod-e? Hát igaz, hogy te annyi pénzt nyertél a kártyán?
- Hagyj nekem most békét, mikor éppen dritte káfban bika lettem! "

/Világszép leányok/

"- No hát Pannika! Hogy 'vág a bajusz'?
- Hát hiszen semmi panaszom az uramra. Tele a kamránk, pinczénk, van czifra ruhám, elég a majorságom. Kevés a dolgom, csak a készhez ülök le; hanem aztán (ízetlenkedve) um-hüm.
- Hát ti nálatok, Makka hugám?
- Bizony sok ott a szükség. Nem dobjuk el a kenyér haját a kutyának, hanem magunk esszük meg. Magad uram, ha szolgád nincs. Estig nem szakad ki a dolog a kezemből. Hanem aztán (dicsekedve), Ahán!"

/Világszép leányok/

"Ne hadakozzék nyelvvel a magyar!
A mely sebet kard vágott, az begyógyul,
De a mit éles nyelv vág, holtig elfáj."

/Hős Pálffy/

"Mit tudod te, mi a honfi bánat,
A ki senkihez sem tartozol?
Mit tudod te, mért a túlcsapó kedv,
A midőn a dal utója szól?
Mit tudod te, hogy mi a magyar dal?
Ki a jövő zenéjét alkotod.
A magyar dal a multak zenéje
Hogy miért az? meg sem hallhatod.
Mit tudod te, mi egy nemzet kincse,
Hogy mik annak ősi szentei?
Te, ki anyád édes drága nyelvén
Egy igét ki nem tudsz ejteni!"

/Liszt Ferenczhez/

"Tehát mind mondám, csúnya világ volt idebenn egész 1825-ig.
Ekkor bátorkodtam én születni.
Nem február 19-ikén, mint biografusaim állítják, hanem 21-ikén.

[…]
Utoljára lép oda a városbiró, tekintetes Amtman József uram. […]
Az pedig előhúz a belső zsebéből egy nagy pecsétes levelet, s azt teszi le az uj honpolgár vánkosára.
'Én pedig ezt hoztam ajándékul a kis fiucskának.'
Az apám átvette. Kibontja, elolvassa. Az a helytartótanácsnak a decretuma de dato 1825. Vigesima prima Februarii ( az én születésem napja), a melyben megparancsoltatik a magyarhoni királyi városoknak, hogy a naptól kezdve minden intimatumaikat, számadásaikat magyar nyelven intézzék az ő felsőbbségeikhez.
Ez volt az első megvillámlása az ujralobbant nemzeti lángnak jó Magyarországon.
Az én jó apámnak a könny kicsordult a szeméből e drága okirat elolvasására.
Tehát szabad magyarnak lennünk!
Ez volt az a koralkotó fordulat, mely véletlenül a sors intézéséből épen összeesett az én keresztelőmmel.

Bizony mondom, hogy buzgó kereszténnyé a tisztes ősz pap keresztvízzel avatott fel: de hazafivá az apám örömkönnyei kereszteltek meg."

/Hogy kezdődött ez a dolog?/

"Azt mondja a közbeszéd, hogy derék embereknek az van a nyelvükön, a mi a szívükben; már pedig nekünk nem lehet más a szívünkben, mint a mi magyar."

/Mikor az ember egymás nyelvét nem érti/

"Abban pedig erős a hitem, hogy ha a magyar nemzet szellemi bajnokai, tudósai, költői, a magyar nyelvet továbbra is oly buzgalommal, oly istenihlette tehetséggel fogják mivelni, mint századunk utóbbi évtizedeiben, ezt a mi édes anyanyelvünket a jövendőben az európai mívelt nyelvek magaslatára fogják emelni."

/Levente, utószó/

"Hogy csak a menést jellemző szavakat soroljam elő, melyeknek legtöbbjét más európai nyelven csak hozzá tett melléknévvel lehet kifejezni : a járásra átaljában megy, jár, jön, járkál, a különböző lassúbb, vagy tétova járásra ballag, kullog, vegyeg, csoszog, koszrog, czammog, sompolyog, tipeg, toppog, vánszorog, botorkál, libeg, lejt, mászkál, sétál, ödöng, lézeng, révedez, tébolyog, bódorog, cselleng, ácsorog, őgyeleg, barangol, csatangol, tekereg, csavarog, kószál, kóborol, lépeget, bujdoéik, hátrál, — huzamosb járásnál czafol, baktat, inal, talpal, gyalogol,kutyagol, eblábol; — gyorsjárásnál: fut, szalad, lohol, nyargal, vágtat, rohan, suhan, robog, iramodik, nyomakodik, csörtet, dobog, kalimpáz, elszelel, elillan, uszul, veselkedik. Hol vannak ezek a török és finnugor nyelvekben? "

/Levente, utószó/

"Ezeket a szavakat csak a tájszótárunkban találjuk feljegyezve, abban a kincses házában a magyar élőnyelvnek, melyet Szinnyey József tisztelt írótársam, egy egész csoport nyelvbuvár közreműködésével mint élő bástyát emel a magyar népnyelvnek minden idegen és rokon nyelv inváziója ellen, egybegyűjtve a tájszólamokat, a mikben az óriásgyermek, maga a magyar nép a maga különleges eszmekörét, felfogásait kifejezésre juttatja, a melyben ötven kifejező szót találunk az ütésre, verésre, hatvanat a járásra, futásra, s melyeknek megfelelő szótárát a világ semmi más nyelvében meg nem találjuk — még az osztyákban sem."

/Levente, utószó/

"A magyar nyelvnek ezen sajátságai már a bölcsőnél kezdődnek. A magyar gyermek már az első gagyogásánál saját szavakat használ, melyekkel első kivánságait, szemléleteit ki tudja fejezni s ezekben már mind észlelhető a magyar szóalkotás szabálya.

Saját magát nevezi babá-nak, a feje botó, ha nagyobb lesz buksi, a keze kacsó, a lába bábó, az orra czicze, a foga kuszkusz, az ételt híja pápi-nak, mikor eszik papál, ha enni kér hámhám; az itala tütü a tápláló emlő cziczi, a tejet mondja titi-nek, a kalácsot kácsi-nak, a tűz neve zsizsi, a sipkája süsü. A leüléskor csücsül, a lefekvéskor tentél, s csicsíjját vár, ha ringatást kiván. Csócsit kínál, ha csókol, pacsit ád, ha kezet nyújt, pá a szava, ha köszönt, tompa a—a, ha figyel valamire, éles á—á a megtagadó nem, dádá, ha kér valamit, haragos dádá, ha meg akar valakit veretni; kukucs a hamiskodó kacsintása, suny ha elbujik, huss a futásra biztatása, — ásimási a táncztipegése, hottó a térden lovaglása. — A mitől fél, az mumus, a mi szép, az csecse, a mi rút az be—e. A sirása düdü, a fülbesugása susu, jajaj és jujuj a fájdalom és ijedtség szava; ha fáj valamije, az bibis s ha viszket, az bizonyosan bósa. Ha valakije elmegy, az táttá, ha valami elveszett, az csincs, ha valamihez nem szabad hozzá nyúlni, az kacsi ! A tréfás veregetés dobi dobi, az érzékenyebb paczi paczi, az ugrás hoppá, a hasraesés nyekk, a hátraesés totty, a mulatás nini, a bűz piha. Az emberek, állatok számára is saját szavai vannak: az apa tata, az anya nyanya, az éltes nő nenne, a férfi bácsi, a fitestvér bá, a dajkája dada, a szolgáló pila. Az állatvilágból a ló czoczó, a tehén böcze, a borjú boczi, a kutya tyutyu, a macska czicza, a tyúk pipi, a kacsa lili, a lúd zsiba, a galamb tubi, a malacz pocza, a disznó csocsa, a nyúl muczi, a bárány bari. Ha híja a kutyát piszpisz, ha a macskát kergeti, sicz! ha szárnyast kerget, hess.

A hallott hangok megkülönböztetésére is van a gyermeknyelvnek több kifejezése: bumbum a dob, czini czini a hegedű, csingilingi a csengetyű, dúdi az éneklés, búböcze az állatbőgés, pú a lövés. Hát még a neveknek gyermeki édnevekké idomítása. "

/Levente, utószó/

"De hát én a szegény atyámfiait meg nem tagadom, sőt ha a csalhalatlan tudományos világ egy népcsaládba soroz bennünket, a rokonságot is elvállalom, de azért határozottan állítom, hogy a magyar és finnugor nyelvek között azonos eredet nincs és nem volt soha.

De még azzal az állítással nem érem be, hogy nincs, hanem azt is be fogom bizonyítani, hogy nem is lehet."

/Levente/

"A németek sem hitták őseinket magyaroknak, hanem Hungern-nek. A magyarok népe azért épen úgy nem volt török, mint nem volt koplaló. Visszatorlásul aztán a magyar is elnevezte a teutont németnek, a mi egyértelmű a hungern szóval, ném-ett."

/Levente/

"Ezen vannak az eunuchok. (Nevezzük magyarul kappanőrnek – nem is új szó; Diószeghy találta fel az arnica számára.)"

/Aki a szívét a homlokán hordja/